X. FEJEZET

A magyar falu

 

Budapest nem Magyarország; az igazi Magyarország az Alföldöm van, hol bőven terem a búza és a tengeri és ahol a nyájak szabadon legelnek. Mérföldeket lehet ott gyalogolni anélkül, hogy bármilyen lakóhelyre is bukkanna az ember, úgyhogy ez a gyönyörű mezőség, melynek oly termékeny a talaja, sokszor a lakatlanság benyomását kelti bennünk. Valamikor azonban másképp volt ez. Az Anjouk és Hunyadiak idejében a majorok, kastélyok és kolostorok szinte egymást érték, az utánuk következő török uralom azonban mindent letarolt. A szántóföldekből ismét végtelen kiterjedésű legelők lettek s a jól felszerelt majorok helyett most már csalt a parasztok nádkunyhói és, egymástól nagy távolságokra, falvak voltalt láthatók, mely ezekben a parasztoly összebújtak, hogy védekezhessenek a janicsárok és spahik erőszakoskodásai ellen.

Kétszáz éve hagyták el a törökök az országot és azóta alig változott a vidék képe. Természetesen, a művelhető talajokon az ekevas ismét legyőzte a műveletlen steppéket, de a parasztok nem széledtek többé el a szántóföldeken. Együtt maradtak azokban a nagy falvakban, melyek több ezernyi lakost számlálnak és valóságos mezővárosokká nőtték ki magukat. Csodálatos módon hasonlítanak ezek egymáshoz. Az alacsony, földszintes, fehérre meszelt házikók, magas kiugró nádtetőkkel, szabályosan sorakoznak a hosszú; egyenes utcákon, mint valami nagy tábornak szögletes sátrai. Minden ház úgyszólván csak a vállát mutatja az utcának; á homlokzata, bejárata, ablakai a széles udvarra néznek, melyet magas deszkakerítés zár el az utca kíváncsisága elől. Nyilvánvaló itt az ázsiai eredet emléke, mert hisz ott van annyira kifejlődve a családi élet intimitásának megóvására irányuló törekvés. A falu közepén a templom, kereszttel a tornyán, ha a lakosság katolikus, és gall kakassal, ha kálvinista; kissé távolabb pedig a temető, melynek sírdombjait akácok árnyékolják, azzal a régi, keletre jellemző gondolkodással, mely mindig igyekszik a halottaknak a földi javak legjobbikát nyújtani, vagyis a lombok árnyékát az izzó mezőség közepett. Azután megint a végtelenbe nyúló hatalmas síkság következik, szelíden hullámzó vetés- és fűtengerével.

Ebben az egyhangúságban csak egy dolgon, a gémes kúton akad meg a szem, melynek égbenyúló oszlopa mintha fölemelt ujj lenne, hogy hívogasson embert és nyájakat: „Jöjjetek, itt a víz!” Semmi különösen szép nincs ezen az akasztófaszerű alkotmányon, melynek egyik végén veder lóg, másik oldalára kölönc van kötve, s mégis, mihelyt észreveszi az ember, kimondhatatlanul jól esik a szemnek rajta megpihenni. Ez a gém, kő nehezékével, kis kerek favedrével és a sekély kutat körülvevő deszkanégyszögével, nagyon messziről jön. Egyike ez azon találmányoknak, melyek az emberrel egy időben jöttek a földre és talán vele együtt fognak is eltűnni. Köréje gyülekezik mindaz, ami a falusi életben a legegyszerűbb és a legprimitívebb és ami egyúttal a magyar álomvilágban a legfenköltebb is. A mélységes csendben terjengő zavaros értelmű hangok mintha mind csak az ő parancsszavára szólalnának meg. Szinte azt hihetnők, hogy valami mezei muzsikusnak a karmesteri pálcája ez, s vele a pásztorok melódiáit dirigálja, melyek oly kristálytiszták, mint az ő vize.

A magyar paraszt a világ egyik legnemesebb paraszttípusa, kinek még hibái is kedvesek és erényei sem unalmasak. Büszke és zsarnok, ki szíve mélyéből megveti a szomszéd országokat. Szentül meg van arról győződve, hogy a paradicsomban az Úristen is magyarul beszél. Senki sem vendéglátóbb a magyarnál. Sohasem kérdezi a hozzá belépőtől: „Ki fia vagy?” Ajánlólevélnek elég a jó italbírása Á magyar paraszt csendes és szűkszavú, ki méltóságát még részegségében is meg tudja óvni. Ha a korcsmában cigány mellett mulat, annyira el tud lágyulni; hogy képes sírva fakadni. Ezért mondja a közmondás, hogy: „Sírva vigad a magyar!” Szerelmes természete a poézis felé hajlítja gondolatvilágát. Csak az arab képes még szerelmi érzelmeit olyan változatos módon versbe önteni, mint a magyar. Hasonlatait ő is legtöbbnyire a természetből veszi. Imádja a lovat, a sallangos szerszámú fogatokat, a tulipános és huszársujtásos díszruhákat, a. mulatozást és a táncot. A jó megjelenés érdekében képes vagyonát is elprédálni. Könnyen eladósodik és hitelezőinek kielégítése sohasem sürgős néki. Ezt egyáltalán nem lelkiismeretlenségből, hanem pusztán kárörvendésből teszi, mert semminek sem tud annyira örülni, mint a hitelező bosszúságának. A hazugságot annyira gyűlöli, hogy még a legközelebbi hozzátartozójával is képes összeveszni, ha ez valótlant mond neki és éppen ezért gyűlöli a zsidót és a németet is, mert ezek hozták - úgymond az országba a csalfaságot. A csökönyösségig makacs; igen nehéz bebizonyítani neki, hogy nincs igaza, de ha ez mégis sikerül, akkor szívesen megadja magát és minden neheztelés nélkül beismeri hibáját. A. házaséletben zsörtölődő, szeret szitkozódni és nagy örömmel ismételgeti, hogy: „Pénz olvasva, asszony verve jó!” A családi életben mégis az asszony végez el mindent. Férjét „uram”-nak szólítja és sohasem tegezi. A kereskedést utálja és ezért könnyen átengedi annak gondjait a zsidónak. Túlságos nagy munkakedv nem jellemzi. Hisz gondoskodott a jó Isten arról, hogy az Alföldön teremjen Európa legjobb búzája és legszebb barackja! A közönséges zöldségek termelését azonban rábízza a bolgár kertészekre. Természetéhez, melyet leginkább a nemtörődömség és a révedezés kellemez, leginkább a pásztorélet illik.

Sohasem fogom elfelejteni azt a pár hosszú nyári nappalt és éjszakát, melyet a füves rónaságom, a régi steppéknek még meglévő maradványán, a bojtárok között töltöttem. Semmi sem zavarta ott a nagy pusztaság nyugalmát. Nagynéha egy-egy gólyacsapat fekete-fehér sávjai vagy a vadlibák szabályos sorai úsztak át az égen és ameddig csak a szem ellátott, mindenütt a lassan mozgó állatcsordák csendes csoportjai voltak láthatók. Egyszer á csikósoknál időztem, kik apró magyar lovaikat őrizték, melyekből azelőtt a párizsi bérkocsisok szokták szükségletük legnagyobb részét fedezni. Mily szabadok és jókedvűek még itt ezek a szegény áldozatok, melyek egy ködös napon, a párizsi élet kínlódásai után, a jeges kövezeten, valahol a „rue des Martyrs” lejtőjén fognak majd elpusztulni. Máskor meg a bojtárokhoz mentem s a hatalmas szarvú, fehér marhák közé. Itt sokszor lehetett egy-egy bikát a gulyától különválva látni. Társai túl hatalmasnak ítélve őt, összefogtak ellene és kizavarták a közösségből, úgyhogy kénytelen volt egyedül élni a gulya közelében; haragját és bosszúvágyát egy-egy mély bőgés árulta el. Szörnyen fújva kapálta ilyenkor maga alatt a talajt. Máskor pedig a birkanyájaknál ültem le a juhászok mellé, kiknek nagy botjaik vagy inkább jogaraik egész hosszában mindenféle titkos jelek voltak bevésve, melyek a nyájak számadatait jelentették. Estefelé a kutyák megkezdték a behajtást; a fehérgatyás lovasok; kik szőrén ülik meg a lovát, szélsebesem vágtattak az elszéledt csikók után és az óriási ménesek egypár pillanat alatt rendeződtek, egymáshoz simulva gyülekeztek egy száraz fa köré; melynek szalmacsutakja jelezte, hogy itt az éjjeli tábor. Az ég és föld között néhány elkésett gólya cirkált még és vijjogó madarak ezrei verődtek le a pocsolyák mellég melyekben a nap utolsó fénysugarai lassan eltűntek. Akkor aztán mindnyájan leültünk a bogrács és a paprikás étel mellé. Változhatatlan hagyomány határozta meg itt minden egyesnek a helyét. Kézzel halásztuk ki a piros léből a marhahúsdarabokat és a főtt burgonyát, mikor pedig a főbojtár úgy vélte, hogy mindenki eleget evett, egy göröngyöt dobott a fazékba;  jelezni óhajtván ezzel, hogy most már jöhetnek a kutyák. Azután mindenki pipára gyújtott, egypár szót váltottak még egymás között, majd pedig jó meleg bundákba takarózva, elaludtak a pásztorok a végtelen csendben; mely csak a világ első éjszakáján lehetett ennyire teljes.

Mi hatalma lehetett e százados parasztéleten a ghettó némely holdkóros izgatásainak? Igaz ugyan, hogy a szegény napszámosok szívesen elfogadtak volna egypár hold földet, sőt a kisgazda is jókedvvel nézte volna a nagybirtokok felosztását; a pesti kommunisták azonban ezekkel keveset törődtek. A nagybirtokokat felosztás helyett átalakították állami gazdaságokká, melyeknek célja a városi lakosság élelmezése volt. A kisgazdáknak és mezei napszámosoknak csak úgy, mint azelőtt, mások számára kellett dolgozniok. Mindössze zsidót cseréltek, mert hisz a nagybirtokokat eddig is zsidók bérelték, most pedig, megbízottakként, izraelita kommunisták vették át a vezetést. Hiába; tehát a nagy fizetések (egy szovjet-kanász havi ezerötszáz koronát kapott), a parasztok semmi kedvet sem mutattak a szovjetbirtokok megmunkálására. Még a kisgazdák is elégedetlenkedtek, pedig az ő kegyeiket a népbiztosok mindenféleképen meg akarták nyerni, ingatlanaikat meghagyva és adómentességet ígérve nekik. A magas napszámok és a nyolcórai munkaidő sehogy sem tetszettek a kisbirtokosoknak. Makacsul ellenszegültek a búza maximálásának és a szovjet által megállapított csekély árak miatt se gabonát, se zöldséget, se baromfit nem küldtek, a piacra. Abban az évben nem is vetettek többet, mint amennyi családjuk eltartására okvetlenül szükséges volt. Ennek a következménye pedig az lett, hogy a gabonában és állatban annyira gazdag Magyarország városai soha nem látott nélkülözéseket ismertek meg.

A budapesti piacokon egy kalarábé ára öt korona volt. Mivel a parasztokat az élelmiszerek kiszolgáltatására kényszeríteni, a mindenfelé kitörő lázadásokat pedig büntetni kellett, a szovjetek elhatározták, hogy a Lenin-fiúkból egy külön csapatot szerveznek, melynek rendeltetése a vidéki terror megszervezése lesz: A harminc tagból álló különítménynek egy páncélos vonat volt a kaszárnyája, mely gépfegyverekkel volt felszerelve és mindenkor készen állott bármelyik gyanúsan viselkedő falu megtámadására. A különítmény élén egy beesett mellű, vézna, heptikás ifjú állott. Kezei vékonyak voltak és eresek, arca, sápadt és csontos szemei, mint a döglött halé, orra hosszú, lapított, szája nagy, ajkai vastagok, hátrafésült fekete hajzata pedig olyan volt, mint valami prémsapka. Mindez egy hosszú nyakra volt felszerelve, melyen az ádámcsutka fel-alá ugrált a feddhetetlen fehérségű gallér mögött. Szamuelly Tibor volt e rátartó fiatalember neve. Egy galíciai zsidócsaládnak volt a leszármazottja. Szülei nemrég vándoroltak be Magyarországra, s valamelyik északi megyében megtelepedve, hamarosan jó módra tettek szert: Ő is, mint Kun Béla, Pogány és a népbiztosok legnagyobb része, az intellektuálisok azon csoportjához tartozott, mely örökké elégedetlen volt: a társadalom csekély elismerő képessége miatt. Egy különös városban kezdte meg dicstelén újságírói pályafutását. Ez a város annyira jellemző a vidéki magyar életre; hogy képzeletben érdemes legalább egy pár percre felkeresni. Nagyvárad, „Grand-Varadin” (mint missziótiszteink és XVII-XVIII. századbeli követeink nevezni szokták) a magyar Alföld szélén, Erdély határán fekszik, a Pece-patak mocsaras partjai mellett. Körülbelül hatvanezer lakosa van (melyből huszonötezer izraelita). A síkság gazdái itt adják el terményeiket, melyek közül különösen a búza és a gyapjú örvend nagy keresletnek. A város közepén egy tágas térségen nagy kávéházak vannak. Menjünk be találomra az egyikbe. A háznak jó kinézése van; régi, Mária Terézia-korabeli tisztes épület, sárgára meszelt falókkal, magas Mansard-tetővel.

Két óra van, vagy három; mindegy. Az asztalok mind el vannak foglalva. Az egyik a huszártisztek asztala, a másik a gyalogos tiszt uraké, a hármadik a megyei hivatalnokoké, a negyedik á vasutasoké, az ötödik a művészeké, a hatodik a zsidó kereskedőké (gyapjú, bőr, gabona stb.), a hetedik a katolikus újságíróké, a nyolcadik a zsidó hírlapíróké, kik egymás ellen cikkeznek, a kilencedik az íróké, helybeli regényíróké és költőké, mert hisz „Grand-Varadin” büszkélkedett intelligenciájával, sőt Peteparti Párizsnak is szerette nevezni magát. A kávékat kísérő számtalan vizespohár mellé könyökölve, ez a sok ember füstöl, cseveg, kártyázik, üzletet köt vagy politizál. Most hírtelen nyílik az ajtó és bejön rajta egy sárgagamáslis, zöldkalapos, elegáns környékbeli földesúr, kinek csinos, sallangos, fogata kint vár a bejárat előtt.. Belépéskor a huszártisztek asztala felé köszön, honnan köszönését szívesen viszonozzák. Egyenesen a gyapjúkereskedők asztala felé tart, hol megtalálja Kohn Pinkászt vagy Loew-Hirschet, kiről azt mondják, hogy mohósága. akkora, hogy még névének. első része is megeszi a másodikat. Pár percig tartó szócsata, után Kohn Pinkász vagy Loew-Hirsch előveszi nagy bőrtárcáját és a zöldkalapú úriembernek előlegképpen a még nyíratlan birkákra, vagy a lábon levő vetésre kiolvas egypár ropogós bankót. Ezt a jól ismert, mindennapos jelenetet mindenhonnan nagy érdeklődéssel lesik a kávéházi vendégék: A tiszturak a kártyájuk mögül, a zsidók a szivar és pipafüstfellegek mögül, a hírlapírók az újságjaik mögül, a cigányok a hegedűik mögül, mind csak odakacsintgatnak... Este, ha megint betérünk a kávéházba, megint tömve találjuk. A gyalogság sört, a lovasság bort iszik. A cigány unottan koptatja vonóját. Valami szomorú dallamú nótát húz: „Lehullott a rezgőnyárfa levele...”, vagy: „Édesanyám is volt nékem...” Aztán hírtelen, tizenegy óra körül, a délutáni földbirtokos zajos bevonulása következik. Most már színészek és színésznők kísérik. A Kohn-Pinkász pénzével kifizette a kocsisát, kínék tíz havi bérrel tartozott és hitelezői közül azt, aki véletlenül útjába került, azután sietett csokrot rendelni a primadonnának és most itt van megint á kávéházban; hogy költekező kedvének eleget tehessen. A cigányprímás, ki már bóbiskolni kezdett, egyszerre csak felvillanyozódik, és azonnal rázendít a „jó vendég” nótájára nem kell azt külön megmondani neki, mert minden környékbeli úrnak jól ismeri az ízlését:

 

„Kinek öt-hat szeretője nincsen,

Annak egy csepp esze sincsen…”

 

És folyik a magyar pezsgő: Zsidó és keresztény testvériesem megvannak egymás mellett (a közős jókedvben, amíg hirtelen egy alaposan berúgott hadnagy lóháton be nem ront a terembe és feldöntve az útjába kerülő vizespoharakat, nagy hadonászással el nem ordítja magát: „Ki a zsidóval!” De a földbirtokos, kezébe véve a pezsgősüveget, siet fogadni a víg cimborát és telt poharat nyújtva neki, ezzel nyugtatja meg: „Igyál öregem, épp ma reggel vágtam meg a zsidót.” A lovat is megitatja, majd pedig odahívja a cigányt és hegedűjébe önti a maradék bort, mire a szerencsétlen muzsikus elkezd siránkozni: - „Ó uram, ó királyom! (az egész Kelet felsorakozik, tönkretetted a szegény cigányt, mitevő legyek hegedűm nélkül?!” Amaz pedig odaadja neki utolsó bankóját. Erre mindenki megbékül; megint általános a jókedv, még a zsidó kereskedők is, kik pedig már alaposan megszeppentek, nevetnek. Azt lehetne képzelni, hogy a mosolygó Kohn Pinkász szíve mélyéből megveti ilyenkor a pazarló földesurat. Pedig dehogy! Éppen ellenkezőleg. Az ő szemében ez a nagyúr mindig a felsőbb lény marad, kinek presztízse még részegségében is megvan. Hisz a zsidó faj már annyi emberöltőn keresztül megszokta a hajlongást előtte! Az aránysujtásos huszártiszt olyan arisztokratikus csiszoltságot és előkelőséget jelent; melyet ő, meg van róla győződve; sohasem fog elérhetni. Szerencsére azonban van egy fia; ki budapesti gimnáziumban tanul; remélhető, hogy ez a drága csemete, vagy legalábbis ennek unokája, majd csak megszerzi egy szép napon ezt a gyönyörű könnyedséget és ugyanazzal a bámulatos nemtörődömséggel fogja majd minden lelkifurdalás nélkül költeni a pénzt, mint ma ez a tiszteletet gerjesztő léha földesúr. Akkor aztán őt, is úgy fogják majd bámulni, mint ahogy most ő csodálja a lovaglópálcás hadnagy urat!...

A Peceparti Párizs ez elegáns légkörében nevelkedett Szamuelly Tibor. Ott tanulta meg a nagyúri élet titkait, majmolva a gentryket, és léha, erotiko-intellektuális csevegéssel töltve el a nap, tizenkét munkaóráját, melyek Nagyváradon elég hosszúaknak szoktak látszani. Itt gyűltek föl benne a kielégítetlen vágyak és kívánságok seregei és itt álmodozott ő valamely jobb világról, mely majd meghozza az alkalmat a továbbemelkedésre és a Budapesti paradicsomba való bejutásra.

A várva várt idők meg is jöttek végre. Felmehetett egy szép napon Budapestre; sikert azonban nem aratott. Jóllehet pesti újságírókörökben eléggé dívik az álelőkelőség, mégis az ő túlzásba vitt affektálása és az a leplezetlen szokása, mellyel vagyontalan társait kerülve mindig csak a gazdagokat kereste fel, egyáltalán nem tették őt rokonszenvessé: Gyakran megesett, hogy egy betevő falatja sem volt; de azért nadrágjának friss volt a vasalása, szemén pedig mindig ott díszlett a monokli. Ilyenkor beteget jelent s otthon szokott maradni. A zsidókra jellemző hiúsággal szüleihez írt leveleiben mégis fényesnek jellemezte helyzetét, barátai előtt pedig, kik azonban nem igen ugrottak be neki; azzal hencegett; hogy szülei busásan gondoskodnak róla. Ha legalább tehetséges lett volna! Ettől azonban nagyon messze állott. Hírlapíró társai gyakran megtették vele, hogy nevetségesen értelmetlen sorait kifüggesztették a szerkesztőség valamelyik falára.

Az útja elé torlódó nehézségek tehát ismét vidékre kényszerítették őt. Több hónapot Fiumében töltött, hol a kormány zsoldjában állva, kisebb híreket közölt az újságoknak. De Budapest továbbra is kísértette, úgyhogy nemsokára visszatért oda. Szolgálataira azonban egy lap, sem reflektált. Egy katolikus tudósító iroda mégis mint gyorsírót szerződtette; ez az állásó sem akadályozta meg abban, hogy részt vegyen a szocialista gyűléseken, melyeknek titkait azután jó pénzért elárulta a konzervatív lapoknak. A háború első hónapjaiban a hivatalos távirati irodánál teljesített szolgálatot. Itt többször kijelentette, hogy ha netalán a frontra küldenék, nem sokáig fog ott penészedni. És valóban meg is tartotta szavát. Másfélórai frontszolgálat, után (maga dicsekedett vele) átment az ellenséghez.

Oroszországban találkozott Kun Bélával a magyar fogolytáborokban s azután közösen láttak neki a kommunista propagandának. Azzal vádolják, hogy számos magyar tisztet főbelövetett ott, mert ezek nem akarták izgatásait meghallgatni. Később visszatért Magyarországba, hol Kun Béla az összes frontmögötti csapatok főparancsnokává nevezte ki, azzal a megbízással, hogy nyomjon el mindenféle ellenforradalmi mozgalmat.

Működése borzalmas volt. Derűre-borúra, amikor csak eszébe jutott, felszállt vörös automobiljára vagy vonatára, melyre állig felfegyverzett Lenin-fiúk ültek és elindult valamerre, úgynevezett büntető körútra. Így tűnt fel Kalocsán, Kapuvárott, Sopronban, Csornán, Püspökladányban, Cegléden, Dunapatajon és még sok más helyen, ahol csak valami gyanús eset fordult elő, amilyen például a telefondrót elvágása, a vörösőrök megverése vagy a rekvirálók kiüldözése volt. Mikor így hirtelen megjelent a falvakban, kézigránátokkal bőven felszerelt bőrkabátos hívei vették őt körül minden oldalról. A helyi szovjetek által feljelentett parasztokat egymásután előállították a forradalmi törvényszék bírái elé, kiket ítélkezésük közben Szamuelly emberei vettek körül. A „tigris” ilyenkor a hevenyészett törvényszék közelében kényelmesen elhelyezkedett, lábait könnyedén keresztbefonva rágyújtott egy aranyszopókájú cigarettára - s vigyorgó arccal a lehető legcinikusabb és legízléstelenebb élceket faragta:

Hát te mit vétettél, elvtárs? - kérdezte egy alkalommal egy félelemtől reszkető paraszttól.

- Semmit, uram! Én semmit sem vétettem, a többiek kényszerítettek rá, hogy velük menjek.

- Vigyétek el! - mondotta Szamuelly testőreinek. Ennek a szegény ördögnek megkegyelmezek... Ne akasszátok fel,... csak lőjétek főbe! Máskor pedig, mikor Kalocsán tömeges kivégzés volt; tanárokat, nevelőket, kereskedőket, tiszteket, parasztokat vegyesen akasztottak fel a jezsuita kollégium ablakai előtt. Ekkor az egyik áldozat, kinek kötele elszakadt, megszökött. Szamuelly újból elfogatta és megint felakasztatta.

. Nyolc diplomás hóhér tartozott a harminc tagból álló Szamuelly-csapathoz. Vezetőjük egy Kerekes (Kohn) Árpád nevű huszonhárom éves vasesztergályos volt, ki saját vallomása szerint öt embert lőtt főbe és tizenhármat akasztott fél, vádirata szerint azonban százötven gyilkosságot követett el. A többi, diplomás név szerint a következő volt: Kovács Lajos, Strub Károly, Bergfeld Izidor, Víg Sándor, ki Kalocsán, nyolc parasztot akasztott fel, Reinheimer Dezső, ki Debreceniben huszonötször akasztott, és Barabás (Bartmann) Artúr, ki különösén Sopronban tűntette ki magát. Alkalom adtán Szamuelly azzal szórakozott; hogy áldozataival megcsókoltatta a hóhérkötelet vagy pedig különös szakértelemmel maga kötötte azt a halálraítélt nyakára, mintha csak valami elegáns nyakkendőről volna szó. Szadizmusa határtalány volt: Megtörtént, hogy egy apát arra kényszerített, hogy akasztandó gyermeke alól ő magé húzza ki a széket, vagy kiadta a parancsot, hogy iskolás gyerekek vonuljanak el a kivégzések helyén, vagy pedig úgy rendezte a megidézéseket, hogy a felakasztott áldozatok mit sem sejtő hitvesei férjük megdermedt teste mellett legyenek kénytelenek elmenni...

Egyszer azonban majdnem megjárta. Kapuvágott történt a következő eset. A Lenin-fiúk kíséretében sorra járta a gyanús házakat, előhívta a házigazdákat, kiküldte őket az útra és a legközelebbi fára mutatva csak ennyit mondott: „Állj alája.” Pár perc múlva már hat ember és egy asszony lógott, az út mentén. Folytatni akarta ítélkezését, de egyszerre csak megjelent a helyszínen egy helybeli vörösőr, ki puskával a kezében félretaszította a Lenin-fiúkat és Szamuelly elé állva villogó szemekkel így szólott: „Elvtárs! Kapuvárott elég lesz mára!” A tigris megértette, hogy veszélyes lehet a játék folytatása és aznap nem akasztott több embert a városban.

Minden effajta kirándulást kíméletlen rablás kísért. Marhát, baromfit, bort, zöldséget, gabonát vagonszámra küldtek ilyenkor Budapestre. Midőn Szamuelly visszatért a fővárosba, el szokott látogatni az újságírók „Otthon Körébe”, hol valaha annyi mellőzést kellett eltűrnie. Elegánsabb volt most, mint valaha. Fekete haja gondosan hátrafésülve, ruhájának szabása kifogástalan, hóna alatt az elválaszthatatlan bőrtáska. A feléje nyújtott kezeket csak szórakozottam szorította meg, mintha senkit sem érne rá megismerni.

Előző Tartalomjegyzék Következő
</BODY> </HTML>