XI. FEJEZET

A szovjetek bukása

Május elseje a diadal és aggodalom ünnepe volt Budapesten. A város mintha tetőtől talpig véresre lett volna festve. Rendeletet adtak ki a régi magyar zászlók vörösre festésére és minden házban a bizalmi ellenőrizte, vajon a ház lakói elég vörös színt raktak-e ablakaikba. A magyar történelem hőseit ábrázoló szoborművek: Árpád, Hunyadi János, Corvin Mátyás, Thököly, Rákóczi és Pázmány szobra mind eltűntek a vörösre mázolt deszkafalak mögött, melyékén a legkülönbözőbb. szovjet-plakátok díszelegték. A parlament előtt Andrássy Gyulának, Bismarck barátjának és a hármasszövetség bajnokának szobrát hatalmas deszkatákolmány borította be, mely emlékeztetett a görög templomokra, vagy még inkább a „Thorát” tartalmazó szekrényekre. Szent Gellért magyar vértanú és apostol szobra alatt hatalmas allegorikus festmény a proletárok paradicsomát ábrázolta. Az egyik fő közlekedési gócponton négy óriási földgömb, mélyek mintha vérbe lettek volna mártva, a világforradalomi győzelmét hirdette: A városban mindenfelé Marx Károly, Lenin, Trockij, Liebknecht és Luxemburg Róza, mellszobrai díszelegtek, kiket az új világrend, apostolaiként tiszteltek Az Andrássy-úton fáklyatartókkal, ötágú csillagokkal és Salamon-pecsétekkel díszített diadalkapu-sorozaton keresztül haladva ahhoz a Millenniumi emlékhez érkézen az ember, melyet a magyarok húsz évvel azelőtt emeltek országuk ezeréves fennállásának emlékére. Ezt is behúzták vörös tapétákkal és az oszlop elé égy óriási Marx-szobrot emeltek, melyet allegorikus alakok vettek körül.

Ennek a diadalünnepnek minden vörössége; díszmenetei, diadalívei, tűzijátékai és szónoklatai sem tudták azonban a kommunisták komoly aggodalmait elpalástolni. Jeruzsálemet megint fenyegették az amalekiták! A Lenin által kilátásba helyezett háromszázezer orosz, kiknek Magyarországot meg kellett volna menteniök, csak délibáb maradt, a határokon levő ellenséges haderők pedig betörtek az országba, állítólag testvéreik felszabadítása végett.

A dicsőséges május elsejét követő napon a szovjetek megdöbbenve vették tudomásul, bögy a románok a Tiszán átkeltek és hogy a csehek már Miskolcig nyomultak előre. Az első hírekkel pedig már a szökevény katonák százai is jöttek, kiket társzekereken és vonatokon követtek a fejvesztetten menekülő csapatok. Aznap este már azt is beszélték, hogy a népbiztosok lemondottak. De Kun Béla, ki időközben megneszelte a román megszállás ellen irányuló entente-tiltakozást, kijelentette a tanács előtt, hogy kész felvenni a küzdelmet. „Ha küzdeni akarunk, ezt nem a nemzeti integritás visszaállításának, sem a nemzetiségek legyőzésének reményében tesszük, hanem hivatásunk teljesítésének érdekében. Az egész világon küzd most a proletariátus az imperialista kapitalizmus ellen. Mi is ki akarjuk venni részünket e nagy csatában. A nemzetközi forradalom katonái vagyunk! A világproletariátus szemében meg kell alapoznunk a magyar munkásság becsületét. Ameddig csak élni fog egy fegyverbíró katonánk, nem fogjuk megállni magunkat. Nem engedünk egy talpalatnyit sem abból a földből, melyen már a proletárok uralkodnak...” Azután pedig ezzel fejezte be szavait: „Az a babonás hitem van, hogy a proletárok itteni diktatúrája nem került még elég vérbe. Ha megbukunk, ez azért lesz, mert nagyon olcsón jutottunk a győzelemhez...” Ez a szónoklat azt jelentette, hogy a munkások hagyják el a gyárakat, mozikat és utcai lézengéseket és siessenek a frontra verekedni. Az általános lelkesedés közepette a tanács egyhangúlag elhatározta, hogy a népbiztosoknak legalább a fele azonnal ki fog menni a frontra, de midőn elszéledtek, mindegyik úgy gondolta, hogy ő az itthon maradó részhez tartozik és nyugodtan lefeküdt.

Nagy sietve újjászervezték a vörös hadsereget és ekkor is, mint már annyiszor, vissza kellett térni a régi burzsuj-módszerekhez, melyek ma nem is demokratikusak, de legalább jól beváltak. Kun Béla e jelenséget a következőképen igyekezett menteni: „Óriási különbség van a „tegnap” és a „ma” között, mert míg azelőtt alulról vettünk részt a küzdelemben, ma felülről vezetjük azt. Minden a nézőponttól függ. Ami tegnap rossz volt, az ma jó lehet... A katonatanácsok, tisztválasztások, politikai viták és gyülekezetek a kaszárnyákban mind „jók” voltak a burzsujhadsereg szétbomlasztására, de ma rosszak, mivel a szovjetkormánynak egy életerős, küzdő szervezetre van szüksége.” Újból felállították a régi pótkereteket és behívták szolgálattételre a tényleges tiszteket; a sorozás ismét elfoglalta az önkéntes jelentkezés helyét; ismét életbelépett az: a kérlelhetetlen katonai törvénykönyv, mely ellen valamikor annyira lázongtak az antimilitaristák; a fegyelmezetlen katonák büntetése megint csak a halál lett; a rangmegkülönböztetések is visszatértek, igaz ugyan, hogy némi újítással, mert a fokozatot ezentúl nem a gallér csillagjai mutatták, hanem a kabát ujján és a sapkán levő vörös sávok.

Böhm hadügyminiszter a volt írógépügynök és Pogány-Napoleon, a hullamosó fia, lecsúsztak vezető helyükről. Egy volt vezérkari tiszt, Stromfeld ezredes, lett az új vörös hadsereg lelke. Ezt a Stromfeldet, ki nagyon jó polgári családból származott s a bécsi katonai iskolát végezte, látszólag semmi sem hajthatta a forradalmi szocializmus felé. Mégis, mihelyt megkezdődött az osztrák-magyar haderő felbomlása, először a szocialistákhoz, majd pedig a kommunistákhoz szegődött, azon reményben talán, hogy harci kedve, melyet egy ötéves háború sem elégített ki, új talajra tehet szert. Úgy látszik, mintha ez nála természeti szükség lett volna. Típusa volt annak a hivatásos katonának, ki mindig felszínre kerül, mihelyt valami forradalmi mozgalom erre alkalmat ad. Volt egy idő, midőn egész Magyarország csak benne reménykedett. A vörösök, mert nagyon bíztak stratégiai tudásában; a fehérek, mert tőle várták Kun Béla megbuktatását. De mindenki csalódott benne: a bolsevikiek is, kik vele sem tudtak győzni és a hazafiak is, kik nem tudták megérteni, hogy a vezérkari főnökség az ő számára ambíciói netovábbját jelentette és hogy ezen kívül semmi egyébbel nem törődik.

Ezenközben a francia csapatok, melyek Belgrádban és Dél-Magyarországon táboroztak, tétlenül szemlélték, hogy Kun Béla és társai mint teszik tönkre a magyar életet, mint buzdítják kitörésre látszólagos sikereikkel az európai kommunizmust s mint szerveznek egy erős hadsereget, melyet a csehek és románok ellen készülnek küldeni. Egypár zászlóalj elegendő lett volna az egész ország által gyűlölt uralom megbuktatására, de a Felső Tanács határozottan eltiltotta a francia katonáknak a budapesti ügyekbe való beavatkozást. Mivel ez utasítást Clémenceau írta alá és a határokon levő ezredek véletlenül franciák voltak, természetes, hogy a magyarok az országukra nézve annyira gyászos tétlenségért az egész felelősséget a franciákra igyekeztek hárítani, holott ebben az ügyben is, mint mindig, a szövetséges hatalmak együttes állásfoglalásáról volt szó. Az amerikaiak, olaszok és angolok nem akarták a francia csapatokat Budapestre engedni, mert féltek, hogy ezáltal a francia befolyás Közép-Európában nagyon megerősödik. Ebben az esetben is - mint már- annyiszor - saját érdekeink ellen kellett cselekednünk: Franciaországnak azonban a győzelem olyan presztízst adott, hogy volt ellenségeink nagyon könnyen elhitték, hogy a Felső Tanács gyűlésein mindig az övé a döntő szó.

Íme. egy másik panasz: Szegeden, ebben a Tiszamenti fontos városban, egypár magyar politikus ellenforradalmi kormányt és egy kis hadsereget szervezett. Ez a haderő, mely körülbelül hatezer emberre rúgott, főleg tisztekből állott, kik a bolsevikiek elől ide menekültek. A magyarok neheztelő lélekkel azzal vádolnak minket, hogy nem támogattuk eléggé ezt a kormányt. Egészen elfelejtik, hogy a mi segítségünk nélkül ez az ellenforradalmi mozgalom meg sem alakulhatott volna. Hisz Bécsbe is francia tisztek mentek el Teleki grófért és társaiért, hogy őket a szegedi kormány élére állíthassák. Igaz ugyan; hogy kevés mágnás volt hajlandó velük jönni; a legtöbbje ezen uraknak szívesebbén lakott Bécsben, a hírér Sacher-szállóban, hol kitűnő konyha és nagyszerű kártyapartik voltak. Teleki grófnak és társainak csakis francia tisztek kíséretében; francia igazolványokkal sikerüli minden bántódás nélkül keresztülutazniok Kun Béla Magyarországán. A mi csapataink védelme alatt és vezérkarunk meleg pártfogása mellett szervezték ők meg. kormányukat és hadseregüket. Ha mindjárt több határozottsággal léptek volna fel és kevesebb időt fecséreltek volna el a személyi kérdések kávéházi megvitatására és ha az a párezer tiszt, ki annak idején Szegeden volt a tőlünk kapott fegyverekkel és munícióval határozottan nekivágott volna Budapestnek, a csatlakozó parasztokkal talán sikerült volna a bolsevikiek akkor még gyenge hadereét megsemmisíteni. Ehelyett azonban Szegeden politizáltak és ünnepeltek és addig veszekedtek, míg a Felső Tanács kijelentette, hogy nem ismeri el az ottani reakcionárius kormányt. Tisztjeink tehát kénytelenek voltak visszavenni a kölcsönzött fegyvereket és a várakozás álláspontjára helyezkedni. A magyarok ekkor elfelejtették a tett szolgálatokat és ezután csak arra emlékeztek, hogy a további segítséget megvonták tőlük. Általánosan elterjedt ennek folytán a francia árulás híre és a szegedi fiaszkóért ránk hárították a felelősséget.

Ezalatt Budapesten Kun Béla, felbuzdulva a csehek felett aratott győzelmeken, a fejébe vette, hogy a románokat is meg fogja támadni. Esetleges katonai sikerei ezen a harctéren bizonyára nagy népszerűséget szereztek volna neki. Erősen hitte, hogy július 20-án általános forradalom fog kitörni Angliában, Német-, Francia- és Olaszországban. Erre a napra tűzte ki tehát offenzívája megkezdését. Ez a katasztrofálisnak ígérkező nap azonban egész Európában nyugodalmasan telt el. A világforradalom, melyben Kun Béla éppoly naivan bízott, mint pár hónappal előbb Károlyi, elmaradt. De ennél is nagyobb csapás volt számára annak konstatálása, hogy a vörös hadsereg katonái egy fabatkát sem érnek.

A bolsevikiek átkeltek a Tiszán. Az első napokban a románok hátrálást színleltek, később azonban hirtelen támadásba menve át, a szovjetcsapatokat alig egy hét leforgása alatt a felére csökkentették. A megmaradt rész rohamosan visszavonult a Tisza mögé és a románok, nyomukban haladva, elözönlötték Magyarországot, azon eltökélt szándékkal, hogy most végeznek a vörösökkel, kiknek ártalmatlanná tételét a Felső Tanács olyan. meggondolatlan módon megtiltotta a mi csapatainknak.

Természetes, hogy a románok, kik végigszenvedték az osztrák-német megszállás rémnapjait, nem tudtak olyan szelídséggel bánnia magyarokkal, amint azt a tourainei vagy. bourgognei katonák tették volna. Nemcsak a bolsevizmus, de egész Magyarország rettenetes módon tönkretétetett. A magyarok azt állítják, hogy ez a megszállás többe került nekik, mint az egész világháború. Minket franciákat nem is győznek eléggé vádolni e. nemzeti csapás miatt. A románok pedig szintén csak orrolnak ránk, amiért kényszenítettük őket az annak idején megszállott területek haladéktalan kiürítésére.

Kun Béla elvesztette a játszmát. Augusztus elsejének délutánján maga köré gyűjtötte a szovjet-tanács ötszáz tagját. „A proletárok mondotta - méltatlanok a forradalom áldásaira. Gyáván visszaéltek a beléjük vetett bizalommal! Most engednünk kell a kényszernek; nemsokára azonban vissza fogunk térni! Csak egyelőre odázzuk el a kommunista világuralmat, - mert a proletariátus még nincs eléggé előkészítve eszméink befogadására!...” Ezen beszéde közben állítólag sírva is fakadt. De a szónoklatok és siránkozások akkor már hiábavalók voltak, mert a románok erősen közeledtek Pest felé. Az állomáson egy különvonat várta Kunt és társait. Sietett odamenekülni, Pogány, Kunfi, Hamburger és a többi zsidó népbiztossal együtt: Egyedül a keresztények maradtak Budapesten, hogy itt olyan szocialista minisztériumot alakítsanak, melyben már egyetlenegy zsidó sem foglalt helyet. Kun Béla akadálytalanul átjutott a határon. Bécsbe érkeztekor az akkor uralkodó bolsevista-színezetű k0rmány a forma kedvéért internáltatta. Pár hónap múlva innen megszökött és álnév alatt Németországba ment. A Balti-tenger egy kikötőjében, midőn már éppen hajóra akart szállni, a rendőrség elfogta. A budapesti kormány ekkor követelte kiadatását, de a németek rövid tanácskozás után ezt megtagadták és Kun Bélának megengedték, hogy Lenin és Trockij elvtársaihoz Moszkvába mehessen. Most, soraim írásakor, Odesszában vad kegyetlenséggel elnököl abban a bizottságban, melynek rendeltetése Dél-Oroszországot a szovjetek zsarnok uralmában megtartani.

Korvin-Klein, Kohn-Kerekes Árpád és más kevésbé fontos zsidók, kiket nem fogadtak be a menekülők különvonatába, életükkel fizettek Izrael Bécsbe szökött fejedelmeiért. Legtöbbjüket kötél általi halálra ítélték.

A terrorcsapatok vezetője, a bőrmunkás Cserny, állati nemtörődömséggel nyugodtan mászkált néhány napig a pesti utcákon. Majd pedig hirtelen megszeppenve, vidékre menekült. Egy hétig mint valami üldözött vad a bakonyi erdőségekben bolyongott, míg végre a csendőr ők elfogták és felakasztották.

Szamuelly Tibort pedig Győrben, a forradalmi törvényszék egy éjjeli ülésén találta a szovjet bukásának híre. Épp akkor mondta ki a halálos ítéletet három szerencsétlen munkásember fölött. Az ülést azonnal felfüggesztve, otthagyta az elítélteket (kiket távozása után senki sem mert kivégezni) és sietett vissza a fővárosba. Vajon miért nem ült ő is Kun Béla különvonatjára? Talán biztosabbnak tartotta az autón való menekülést. Az osztrák határnál azonban a vámőrök feltartóztatták. Zsebkendőjét elővéve, úgy tett ekkor, mintha csak homlokát akarná megtörölni és egy eldugott revolverrel főbe lőtte magát. Az izraelita hitközség nem fogadta be holttestét a temetőbe. Egy útszéli árokba-földepék el és egy ott . talált deszkára, sírfeliratként, kék ceruzával ezt írták: „Itt nyugszik egy kutya!”

Előző Tartalomjegyzék Következő
</BODY> </HTML>