XII. FEJEZET

Egy végnélküli párbeszéd

A granadai székesegyházban, hol Katolikus Izabellának földi maradványai nyugosznak, egy különös, fára festett kép van, mely gan­durába öltözött turbános mórokat ábrázol, amint a keresztvíztartó felé özönlenek, hogy a túlvilági, vagy még inkább a földi boldogságot biztosíttassák maguknak...

Körülbelül ilyenféle jelenetet lehetett látni Budapesten a bolsevizmus bukásakor. Soha Szent István király tömeges téritései óta nem volt Magyarországon annyi áttérés; mint éppen ezekben a napokban. A zsidó-bolseviki kísérletezés reakciójaképpen okvetlenül be­következendő megtorlások gondolatától megrémülve, százával és ezrével siettek a zsidók a keresztvíz alá: úgy rohantak a templomokba, mint valami kiválóan bevált biztosító intézetbe, mely minden baleset ellen megvéd. Félelmük nem volt alaptalan, mert a proletárdiktatúra az egész nemzetben olyan elkeseredett zsidógyűlöletet hagyott maga után, mely még ma is minden más érzés felett uralkodik, olyannyira, hogy – emellett - a legyőzetés és megcsonkítás felett érzett keserűség is szinte eltörpül. Izrael ekkor ismét oly napokat élt át, minőket az idők folyamán már annyiszor. Most azonban a megpróbáltatásokat még keserűbbé tette számára az a körülmény, hogy Magyarországot eddig Kánaánnak tekintette. Szerte­széjjel az országban nekirontottak a zsidóknak. Szamuelly és a Lenin-fiúk kegyetlenkedései csak növelték a parasztok szívében már rég felgyülemlett keserűséget. Újabban pedig, mikor a románok megszállták Budapestet és visszavonulásukkor mindent, amit csak lehetett magukkal vittek, a zsidók a betörőket megint csak alázatosan fogadták és - az őket jellemző konjunktúrázással, mely mindig a legerősebbnek a pártjára állítja őket, siettek meghódolni a gyűlölt ellenségnek. Hallatlan dolognak látszott, hogy ugyanazok, kik azelőtt a bolsevikiek kedvencei voltak, most azoknak lettek barátaivá, kik éppen Kun Béla és társai megbüntetését tűzték ki céljukul! Mindezekért lakolniok kellett. Sok tragikus jelenet játszódott le ugyanazokon a helyeken, hol pár héttel azelőtt Szamuelly cirkált gyilkos elvtársaival. Orgovány község határában egy szép nyári napon bejártam egy gyérnövésű kis akácerdőt, melyben a környékbeli parasztok minden hivatalos ítélkezés nélkül körülbelül hatvan bolsevikit akasztottak fel, kiknek túlnyomó része héber volt. Egy gazdaember, ki elkísért ez utamban és aki bizonyára részt vett a kivégzésekben, valami leírhatatlan mosollyal az ajkán, kezeit mutatva, ezeket mondotta nekem: „Semmi vérnyom sincs az ujjaimon; de zsidó sincs már a faluban.”

Fizetésnélküli tiszti csoportok, kik feladatukul Magyarországnak a bolsevizmustól való megtisztítását tűzték ki, bejárták az országot, és sommás kivégzéseket eszközölve, megbosszulták mindazt a kínt, amit a kommunizmus és a román megszállás idejében nekik vagy hozzátartozóiknak kellett elszenvedniök. Budapesten egypár „különítmény” (így hívták ezeket a tiszti csoportokat) bekvártélyozta magát egy-egy nagy szállodába, melyet azután kaszárnyaként használt. Itt is történtek rejtélyes dolgok; gyors és kegyetlen kimenetelű drámák, melyek egészen a bolseviki minta szerint játszódván le, megutáltatják velünk a szabadjára engedett embert, bármily rangú vagy fajtájú legyen is az. E sorok írása közben szemeim előtt van az angol szocialisták jelentése, melynek átböngészése éppoly rettenetes, mint az orgoványi erdőé. És bár igen nehéz ilyen esetekben elválasztani az igazat a valótlantól, mégis ez iratból ugyanaz a vérszag árad ki, melyet a múltkor a kis ákácfaerdőben mintha szintén éreztem volna.

A düh tombolása lassankint elült. Magam is láttam azonban még egypár jellemző jelenetet.

Este van. Egy budapesti kávéházban vagyunk. Egyike ez azon kávéházaknak, melyek mindig tömve vannak s melyekben sok pesti ember életének legjavát tölti el. Egyszerre csak lótás-futás támad, kint kocsik vágtatnak, az ajtóban különféle egyenruhák jelennek meg, és mögöttük százával az antiszemita liga tüntetői, az „Ébredő Magyarok”. A kávéházban kitör a pánik. Egyesek a billiárdasztalok vagy díványok alá bújnak; mások a toilette vagy a telefonfülkébe rohannak. De hiába! Egy „ébredő” kijelenti, hogy kár a fáradságért, „nem lelhet rendőrt hívni, a telefondrótok már el vannak vágva”. Ezalatt pedig tisztek járják körül az asztalokat, és udvariasan felszólítják a vendégeket az igazolásra, vagyis személyazonossági irataiknak felmutatására. A zsidót megrémült mozdulatairól is azonnal meg lehet ismerni. Még hozzá sem szólnak, máris igazolni akarja magát. De semmi sem használ. Kézről-kézre adják őt, és valami csodálatos varázsművelet folytán, mire az utcára ér, már se tárcája, se órája, se cigarettatartója nincsen. Azután pedig, átadják őt a tömegnek, mely lelkes kiáltozásokkal fogadja, mik közül csak egyet jegyzek fel: „Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!” Mihelyt ilyeténképpen kitisztították a kávéházat, az inkvizítorok csoportja udvariasan elköszön a megmaradt vendégektől, és más kávéházba megy folytatni dicstelen munkáját. Egy ilyen radikális rostálásnál az egyik zsidó azzal állt elő, hogy meg van keresztelve, és elő is mutatta keresztlevelét.

- Rendben van! - mondja a tiszt. - Mondd fel a Mi atyánkat. - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... - Eddig tartott a tudománya... Nyomban az utcára továbbították, „hadd tanulja meg ott a többit...

Ma ezek a durvaságok már megszűntek, de a zsidókérdés továbbra is megoldatlan marad. Egész Magyarország kezet fog a zsidók ellen: Ki akarják utasítani az országból azt az ötszázezer galíciait, aki a háború alatt menekült ide; számhoz kötik a zsidóknak az egyetemekre való felvételét, hogy leszorítsák őket a szabad pályákról, melyeket már egészen elözönlöttek; becsukják a szinte kizárólag zsidókból álló szabadkőműves páholyokat; a héber közvetítés helyettesítésére mindenfelé keresztény bankok és szövetkezetek keletkeznek; nemzeti irányú sajtó és kiadóvállalatok létesülnek. Elkeseredett küzdelem indult meg e két faj szelleme között. E harc mindennapi zajából íme egy-két váltakozva kiemelkedő hang:

- Ó, ezek a zsidók! - kiált fel a keresztény szenvedéllyel, melyet még csak fokoz tehetetlenségének tudata félelmetes ellenfelével szemben. - Eleget csaltak bennünket! Egy félszázad óta az államférfiaink, liberálisok és konzervatívok; katolikusok és protestánsok,- mind-mind csak azon voltak, hogy kedvezzenek nekik. És mindez azért, mert féltünk, hogy elmaradt török nációnak tekintenének, ha másképp cselekednénk. Inkább elnyomtuk hát mélységes ellenszenvünket, csakhogy intelligenseknek, moderneknek, európaiaknak ismerjenek el bennünket. Behunytuk szemünket és a nyugati művelt államok példájára kijelentettük, hogy barbárság azt állítani, hogy a zsidókérdés nem pusztán vallási féltékenykedés. Süketek maradtunk az ilyfajta igazságok előtt: „Németország, Anglia és Franciaország megengedhetik maguknak az ilyen tételek luxusát, mert e három országban együttvéve, vagyis százmillió lakos között sincs annyi zsidó, mint Magyarországon. Az angolok, franciák és németek megtehetik, hogy egy üveg tintát öntenek nemzetiségeik nagy tavába, de ha mi öntünk ugyanennyit a magyar levesbe, nem lesz az többé ehető...” Nem, mi nem hallgattunk az efféle tanácsokra! Naivul azt hittük, hogy ez idegen elemek ezrei és ezrei könnyen asszimilálódnak majd, és idővel olyanokká lesznek, mint jómagunk. Hisz 1 korona 50 fillér elég volt a csoda megtételére! Ezért a pénzért a zsidók nevet cserélhettek. Egy korona ötvenért Kohnból Kun Béla lett, Krammerból Kéri, Klein Ottóból Korvin! Ez is egypár magyarral több, mondottuk ilyenkor. Ezzel is csak nagyobbodik ez a mi kis nemzetünk, mely olyan árva és elhagyatott itt az európai civilizáció határán! Nem akartunk lelkünk mélyére nézni, annyira meg voltunk elégedve midőn láttuk, hogy felveszik a magyar álarcot, nyelvünkön beszélnek s elsajátítják néhány jó tulajdonságunkat és hibáink nagyrészét. Két nemzedék után a galíciai vadzsidók már fontos személyiségekké váltak itten. A náluk annyira kifejlődött családi és faji összetartás erejére támaszkodva emelkedtek fel, mert mindazokon a tereken, melyeken valami vagyon vagy hatalom szerzése valószínűnek látszott, hathatósan segítették egymást. Nekünk pedig átengedték a közigazgatás cifra nyomorúságát és a tiszteletbeli állásokat, valamint az alsóbbrendű munkák végzését!... Mondjak egypár bizonyító számadatot? A háború előtti Magyarországon körülbelül öt zsidó esett száz lakosra, de az orvosok, mérnökök, ügyvédek és hírlapírók ötven százaléka zsidó volt. Száz kereskedőre ötvenhat zsidó esett, száz kiadóra ötvenhét; száz kereskedelmi és ipari alkalmazott közül több mint a fele szemita volt. A nehéz testi munkák végzésénél azonban egy sem volt. Alig volt a kovácsok, kőművesek, cselédek között csak egy zsidó is. Vidéken a földbirtokok nagy része az ő kezükbe jutott, holott százalékuknak megfelelően alig egy huszadnak a bírása lett volna méltányos. És itt is ritkaságszámba ment, ha száz napszámos közt egy zsidó akadt...
A mi szerencsétlen országunkban tehát a hivatalnok, földbirtokos, és parasztosztályon a zsidó pénzemberek, kereskedők és intelektuellek elitcsoportja uralkodott. Ez csak javára van az országnak - mondották ők. Sokáig mi is hittük ezt, mert némi igazság van ebben is. Ez azonban csak akkor áll, ha az ember egy-két vonatkozásban vizsgálja a helyzetet: például ha csak az anyagi haladást vagy a nyugati nemzetek állítólag magasabb műveltségéhez való simulást vesszük tekintetbe. Felépítették Budapestet, melyre tegnap még büszkék voltunk és amely tulajdonképpen nem más, mint egy óriási kinövés a mi gyönyörű síkságunkon, egy gyűlöletes konglomerátum, mely magába zárja két ellentétes fajnak összes hibáit. Belevetettek minket az európai nagy üzletek áramlataiba, és olyan intenzív pénzpiacot létesítettek nálunk, mely párját ritkítja. Nincs ma az országban egy tyúk, egy liba, amely ne az ő bankjaik számára tojná tojását. Mentalitásunknak a Nyugathoz való idomítását is megkísérelték, mert szemükben még a szellemi élet is csak üzlet; egy jövedelmező foglalkozás, melyből csak úgy pénzt lehet kovácsolni, mint valami autó-, vagy varrógépgyár felállításából. A Nyugatnak azonban csak torzképét tudták megvalósítani, aminthogy ők is csak karikatúrái a magyar típusnak. Agyukban, anélkül hogy maguk is észrevennék; minden gondolat eltorzul olyannyira, hogy például abban, amit Nyugatról magukkal hoztak, semmi sem maradt meg az európai szellemből. Londonban, Párizsban, Berlinben is elferdítenek mindent, de ennek nincs semmi fontossága, mert e nagy nemzetek bennszülötteiben még mindig marad elég alkotó szellem a hatalmi egyensúly helyreállítására. Ott bőven vannak még olyanok, akik újból megjavítják azt, amit az ő érzéki, hiú, egzaltált, erotikus, sekélynívójú észjárásuk elrontott. De mi itt védtelenül állunk az ő kártékony szellemükkel szemben. Elárasztanak bennünket újságjaikkal, folyóirataikkal, színdarabjaikkal és a legsilányabb irodalmi szellemességükkel, melyeket túlzott ledérségekkel bőven fűszereznek...
Ha legalább azzal dicsekedhetnének, hogy a háborúban ők is meghozták a számarányuknak megfelelő áldozatokat! Valamikor pedig nagy hangon hirdették hazafias érzéseiket, és hogy nemzeti hiúságunknak hízelegjenek, minden alkalmat megragadtak a magyar szellem dicsőítésére, és ilyenkor még a magyarnál is magyarabbnak mutatkoztak. De midőn a háború alkalmat nyújtott arra, hogy hazafiasságukat ne csak szóbeszéddel és újságcikkekkel, hanem tettekkel bizonyítsák is, egyéb gondjuk nem volt, mint megszabadulni a katonai szolgálattól, hogy valami biztos helyen meghúzódhassanak. A sorozóbizottságokban a tagok fele zsidó volt; ezek persze mindenképen igyekeztek hitsorsosaikat felmentetni. A hadsereg keretein belül is, mivel a parasztok legnagyobb része irodai munkálatokra alkalmatlan volt, a front mögötti helyekre zsidókat ültettek be. Természetes tehát, hogy veszteségeik számaránya a keresztényekéhez képest szembetűnően csekély volt. Míg a keresztények vesztesége meghaladta a huszonöt százaléket, addig a zsidó tisztek közül alig nyolc százalék esett el. A keresztény főiskolai hallgatók negyvennyolc százaléka pusztult el a frontokon, a zsidó hallgatóknak pedig csak hét százaléka. A közemberéknél tizenhét százalék magyar halottal szemben egy százalék zsidó áll. Mit jelent az országra nézve ennek a pár zsidónak az elvesztése, mikor a háborús évek alatt ötszázezer galíciai hitsorsos vándorolt be hozzánk? Végül pedig a Monarchia veresége után a mi annyira liberális bánásmódunkat azzal hálálták meg, hogy megpróbálták egész civilizációnkat feje tetejére állítani. Ők hozták be hozzánk azt a bolsevizmust, melyről még a legjobb akarattal sem lehet mást állítani, mint hogy egyesek szemében a Messiásváró szellem utolsó formáját jelenti, mások szemében pedig arra irányuló durva erőszakot, hogy megalapítsa Izrael uralmát a világ minden népei fölött.

- Mindezek okoskodások - mondja a zsidó meghunyászkodott, de alattomos arccal, melyen átoson Heine mosolya - csupán a könyvmolyoknak és a pályájukat féltő egyetemi ifjaknak az agyrémei. Vizsgáljuk csak a dolgokat teljes tárgyilagossággal. Hála Istennek, maguk nem is gyűlölnek minket annyira, mint ahogy azt képzelik. Az önök arisztokráciája ragaszkodik hozzánk mert mi kötjük meg az ő üzleteiket. A magas katolikus klérus szintén kedvez nekünk, mert birtokaikat mi kezeljük és teljes bizalmukat bírjuk. Ezenkívül azért is szeret ez minket, mert hittérítési buzgalmának igen alkalmas anyag vagyunk. Az önök protestáns papjait pedig a bibliai szellem annyira áthatja, hogy nem tudnák Ábrahám és Mózes leszármazottjainak igazán ellenségei lenni. Legyünk őszinték! Hisz Magyarországon még a parasztok sem gyűlölnek minket. Eddig még a legkisebb pogrom sem fordult itt elő. Az utóbbi hetek akasztásai csak szomorú incidensek, melyeket mesterségesen idéztek elő. Nem is fogunk ezek miatt neheztelni a parasztokra, mert alapjában véve ők ártatlanok. A mi igazi és egyedüli ellenségeink az önök tunya nemesei és gyáva nyárspolgárai, akik sokkal jobban tennék, ha dolgoznának, ahelyett, hogy idejüket zsidógyalázásra fecsérelik. A keresztény kereskedők, ügyvédek, hírlapírók, orvosok és egyetemi hallgatók nem tudják nékünk sikereinket megbocsátani. Hát tehetünk mi erről? Lehet-e nekünk komolyan a szemünkre vetni, hogy fajunk a magyarénál erélyesebb és leleményesebb? Ki tehet arról, hogy a középiskolákban és az egyetemeken mindig mi vagyunk az elsők? Lehet-e minket szemrehányásokkal illetni azért, mert ügyesebb kereskedők és iparosok vagyunk, mint a magyarok? Többször hallottam emlegetni, hogy sikereink magyarázata nem annyira eszességünkben és aktivitásunkban keresendő, mint inkább teljes kíméletlenségünkben. Könnyű ezt mondani! De ha most széjjelnézek magam körül, nem igen veszem észre, hogy a keresztények becsületessége jóval a zsidóké felett állna. Egyedül azt ismerem el, hogy a mi panamáinkban több a képzelőtehetség és nagystílűség, mint az önökéiben. Természetes, hogy ilyen körülmények közt az általunk elért eredmények nagyobbak is és jobban szembeötlők. Íme egy példa: A háború folyamán sokszor előfordult, hogy szegény keresztény ördögök sónyalatással akarták meglopni az államot. Eladó ökreiket ugyanis napokig csak sóval és vízzel tartották, úgyhogy az átvevő bizottság a megivott tíz-húsz liter vizet is megfizette minden állat után. Persze a zsidónak egészen más volt a módszere; ő az átvevő-bizottság generálisait itatta meg s nem az ökröket. Ez csak egyszerű módszerkülönbség, mely azonban a csalás lényegét nem érinti...
Íme egy másik panasz: Nemcsak azt mondják rólunk, hogy mi a kereskedelem rendbontói és a nemzet piócái vagyunk, hanem hogy állítólag az ország létét veszélyeztető káros befolyást is gyakorolunk destruktív szellemünkkel, vagyis hogy a fajunkra jellemző lázasság, nyugtalanság, erotizmus és valami beteges türelmetlenség arra késztet bennünket, hogy lerontsunk minden régi tekintélyt és gondolatot, melyeken az emberiség századok óta felépült. Mennyire félreismernek minket azok, akik ezeket mondják! Hisz nagy hibáink, ellenkezőleg, nem abban az állhatatlanságban és szellemi gyengeségben rejlenek-e, amely miatt oly könnyen elfogadjuk más népek gondolkozását és szokásait? Higgye el, kedves uram, hogy apáinknak és ősapáinknak, akik Magyarországon megtelepedtek, mindig csak egy gondolatuk volt: azt akarták, hogy fiaik ne hasonlítsanak rájuk, és hogy a fösvény kereskedőember keserves élete helyett éljenek olyan gavallérosan, mint azoknak a földbirtokosoknak a fiai, akiktől ők a búzát vásárolni szokták. Hadd szórják ők is pazarul a pénzt, és ha belépnek egy kávéházba, hadd diktálják ők is a cigánynak kedvenc nótájukat... Sajnos, ellenkezőleg, úgy áll a dolog, hogy mi vettük át a magyarok összes hibáit, mint ahogy át szoktuk venni mindazon népek rossz szokásait, amelyeknél egy ideig megtelepedünk. Nevetnem kell tehát, mikor azt hallom mondani, hogy a zsidók megrontották a magyarokat, mert sokkal inkább megfelel a valóságnak az, hogy éppen megfordítva: a magyarok rontottak meg minket. Kész vagyok azonban elismerni, hogy akármiképp áll is a dolog, az eredmény egyikre nézve sem kedvező...
Ami pedig azt a divatos vádat illeti, hogy mi mindent fel akarunk forgatni, mert az országban egy-két tucat zsidó magához ragadta a hatalmat és egypár őrdöngős bandita olyan cselekedetre ragadtatta magát, melyeket minden jóérzésű zsidó elítél, - az a történelmi érzéknek teljes hiányáról tesz tanúságot. Csak kevés zsidó van Franciaországban; azért mégis bizonyosra lehet venni, hogy ez az ország ismét megismerkedett volna, legyőzetése esetén a kommün átkaival. És még ha elismerjük is, hogy Budapesten is, Moszkvában is a bolsevizmus a mi művünk, miért nem vádolják bűnösséggel az ostobák azon millióit is, kik bárgyún vezetni hagyták magukat?... Különben sem tagadom, hogy a forradalmi mítosz ne gyakorolt volna ránk ellenállhatatlan vonzerőt. A mi népünk szédelgők és ámítottak keverékéből áll. Vadul felkapunk minden új gondolatot, mert velünk mindent el lehet hitetni. Mi hittünk a törvényben, hittünk az apostolokban, hittünk talmudista doktorokban, a Zohárban, a szocializmusban és minden olyan tanban, amely valami fényes jövőről ábrándozik. Mi olyanok vagyunk, mint a szarkák, amelyek botorul rávetik magukat a fényes tárgyra; mi szomorú pillék vagyunk, kik az eszmék lángjánál megégetjük magunkat.
- Lehet-e elképzelni ábrándokban gazdagabb múltat, mint a mienk? Századok óta várjuk a Messiást, és örökké várni fogjuk. Már számtalan Messiásban hittünk, és a komikus furcsaság éppen abban rejlik, hogy az egyedülit, ki alázatossággal és komolysággal lépett fel, keresztre feszítettük, valószínűleg abbeli félelmünkben, hogy vele túl korán elérjük álmaink beteljesülését! Mai kommunistáink, akik a jövő embereinek adták ki magukat, nem mások, mint egy igen távoli múltnak visszatérő lelkei. Ők a mi örökös doktoraink, a mi örökös prófétáink, a mi örökös ámítóink. És Marx Károly „Tőké”-je sem más, mint a Talmud... Azonban nem kell azt hinni, hogy Izrael egész tehetsége a forradalmi tevékenységben merül ki. A valóság az, hogy a mi fajunk feltűnően kifejlett alkalmazkodó szellemmel bír, s tehetsége mindig képes az adott körülményeket kihasználni.

Egy életérős és egészséges államban mi mindnyájan Disraeli-k vagyunk, vagyis a hagyományoknak és a rendnek legjobb őrei, de viszont zavaros időkben az aktivitástól és hatalomvágytól űzetve (két oly tulajdonság, mely mindig együtt jár) Trockijokat vagy Kun Bélákat produkálunk.

E szavak hallatára a keresztény nem türtőztetheti tovább magát és - a zsidó szavába vágva - így érvel:

- Hát éppen ez az, amit nem bocsáthatunk meg, mert akárhol is vannak maguk, a jó és a rossz érdekében egyformán küzdenek, egyedüli gondjuk az lévén, hogy kielégítsék nyugtalan vérük ösztöneit. Csak önmaguk iránt érdeklődnek, egy olyan erőt képviselnek, mely céltalanul, csak a hatás kedvéért is képes működésbe jönni, és amely nem tud önnönmagának korlátokat szabni. Önökre sohasem nehezednek oly sokoldalú érzelmek, amilyenekkel a mi különleges múltunk fogva tartja lelkünket. Az öntudatlanul, de teljes erővel ránk nehezedő hagyományok, melyek minket egyéni érdekeink, sőt életünk feláldozására is képesek rábírni, önök előtt teljesen idegenek maradnak. Vannak realitások, amelyeket bámulatos könnyedséggel azonnal felfognak, de viszont másokat, sokkal fontosabbakat, melyek lelkünkhöz nőttek, sohasem lesznek képesek megérteni. Igaz viszont, hogy mi sem dicsekedhetünk azzal, hogy bele tudnánk hatolni az önök gondolatvilágába. Nagy tévedésünk ötven éven keresztül az volt, hogy lehetségesnek tartottuk a zsidókból kényünk-kedvünk szerint magyarokat faragni. Pedig ezt véghezvinni képtelenség. Azok, akik önök közül őszinték, be is ismerik ezt, sőt joggal dicsekednek is vele. Minden emberben csak egy korlátolt mennyiség lékezhetik a kollektív szeretet kincséből; mindegyikünk csak egy hazát szerethet egy időben. Önöknek is megvan a hazájuk, mely azáltal, hogy az eszményi világba és a remények végtelenségébe van beleképzelve, csak annál gyönyörűbbnek látszik. Ne akarjanak tehát félrevezetni minket és önmagukat. Megtörténhet, hogy önök rokonszenvet, szeretetet és ragaszkodást tanúsítanak valamely idegén nép iránt, sőt a honosítás és keresztelés után az új hazához és valláshoz hívek is tudnak lenni, ennél tovább azonban már nem mehetnek. Maguk Izraelhez tartoznak, és Izrael országában a legnemzetibb érzésű polgároknak örökre meg is maradnak. Nem bosszankodom emiatt, sőt inkább csodálom önöket. Minden fajnak megvan a maga fenntartó misztériuma, önöknek is, mint minden népnek, megvan a maguk nagyszerű és tiszteletreméltó hite. Ha tehát mi önöket nagylelkűen befogadjuk országunkba, ne kívánják még azt is, hogy sorsunkat az önök kezére bízzuk. Szívesen elismerem, hogy mi magyarok nem vagyunk olyan ügyesek és tevékenyek, mint maguk. Ami bennünk csak nagyon kevéssé van kifejlődve, az a modern élet iránti érzék, melyet önök nálunk, saját képükre, annyira kifejlesztettek. Nekünk régi gyermeteg lelkületünk van, melynek alapvonásai a nagylelkűség és lovagiasság, a mi régi, keleti lelkünk lusta és álmodozó, melynek különös jellegét a távoli múltba nyúló eredet adja meg. Ezer évnek történelme az, ami kialakította a mi nemzeti érzésünket. Nem igen vágyunk arra, hogy az önök segítségével legalább külsőleg hasonlóbbak legyünk a többi európaiakhoz. Mi meg akarunk maradni olyanoknak, amilyenek vagyunk: jók vagy rosszak, okosak vagy ostobák, mindegy! Nagyon is sokáig hódoltunk az önök behízelgő uralmának és mindannak a látszatnak, mellyel bennünket jól tartottak. Ma megtagadjuk mindezeket. Nem akarunk többé idegen pásztoroktól őrzött nyáj lenni tulajdon földünkön, még ha Ábrahámnak vagy Mózesnek hívják is e pásztorokat.

A zsidó, aki kétezer éven át keserűbb szavakat is hallott már ezeknél, s a mostaninál sokkal rosszabb helyzetekből is kivergődött már, harag nélkül imígyen válaszol:

- Jól vigyázzanak, nehogy megismételjék velünk azt a kísérletet, amely a spanyoloknak olyan rosszul sikerült, mikor országukból összes mórjaikat és zsidóikat kizavarták. Öt századja ennek, de még ma is sínylik. Hisz maguk különben sem gondolhatnak komolyan arra, hogy mint Izabella idejében Spanyolországban, tömegesen kitoloncoljanak bennünket. A Dunába sem akarnak - úgy vélem - mindnyájunkat belefojtani. Kivételes intézkedéseiknek nem lenne más hatása, mint hogy összetömörítene s ezáltal erősebbeké tenne bennünket. Az üldözéssel csak vissza fogják adni a faji öntudatot legjobbjainknak, vagy - ha úgy tetszik - legrosszabbjainknak; azoknak, akik Izraelről való lemondásuk utolsó stádiumát is elérték már, azoknak, akiknek szívében már nem rezdül meg semmi a „zsidó” szó hallatára (vagy az „izraelita” szóra, mely hamis udvariassága és képmutató kíméletessége miatt még gyűlöletesebb). Magam is tegnap még undort éreztem a Galíciából menekült, esztelenül fanatikus, visszataszítóan szennyes vadzsidók iránt. Képes voltam leszállni a villamosról, csak azért, hogy ne érezzem szagukat, és ne lássam a zsidóság e rettenetes típusát. De ma, mivel üldözöttek, testvéreimnek érzem őket, és melléjük állok. Ebben az érzésben bizonyára nem maradok egyedül. Számtalan zsidót említhetnék fel, kik a bolsevizmus alatt megundorodva hitsorsosaik túlzásaitól és félve a megtorlástól, a keresztvíz alá menekültek, mihelyt azonban látták, hogy a félt erőszakosságok ugyanúgy megtörténnek, és hogy tegnapi testvéreiknek hallatlan sérelmeket kell elszenvedniök, megtagadták tagadásukat és visszatértek Izraelhez... Halljon egy titkot! Gyakran emlegetik, hogy a zsidók szívósságának óriási méretűnek kell lennie, mivel az egész világon fenntartották és kifejlesztették fajukat mindannak ellenére, mit el kellett szenvedniök. Nem azt kell mondani, hogy „ellenére”, hanem, hogy „éppen azért”, mivel éppen az elnyomatás tett minket azzá, amik vagyunk. Mi csak a nyomorúságban és megpróbáltatásokban tudtunk igazán nagyok lenni. A mi bibliánk olyan időben készült, mikor rabló beduinok, vagyis állandóan fenyegetett, kóbor törzsek voltunk. Mikor később rendes államot alakítottunk, zsenialitásunk is kihalt. Salamon híres templomából nem maradt meg semmi nyom, de valószínűnek látszik, hogy több volt benne a keleti pompa, mint a valódi szépség. Dávid zsoltárai és az Énekek Éneke az egyedüli érdemes alkotások, melyek azon időkből fennmaradtak. A királyok idejéből Dániel próféciája meglehetősen középszerű. Izraelnek két nagy szószólója, Ézsau és Jeremiás próféta, a balsors és száműzetés kemény idejében éltek. A Talmud pedig a babiloni pokolban született...
Higgyék el nekem, mi nem vagyunk okosabbak a közönséges halandók átlagánál, sőt úgy vélem, hogy egészben véve fajunk szellemisége inkább a közepesen alul van. Hiányzik belőlünk a nagy lelemény, a teremtő eredetiség. Mi azonban szerencsétlenek voltunk, és ezáltal megtanultuk, hogyan kell lenézni a minket megvetőket, és kifejlődött bennünk a leverő, de lebírandó események megvetése. A körülmények kényszerítettek rá bennünket, hogy kegyetlenséggel és realizmussal ítéljük meg az emberiséget és a dolgokat. A minket körülvevő ellenséges érzéssel szemben ravaszságra és alkalmazkodóképességre volt szükségünk. Európa háztartásában mi vagyunk a só, az étvágygerjesztő, a méreg, ha úgy tetszik; szükséges és ki nem vethető elem vagyunk a világ vegytanában. Igaz, hogy óriási hibáink vannak, melyeket mi magunk még jobban ismerünk, mint maguk. Igyekezzenek védekezni ellenük. De erényeink is vannak, melyeknek kihasználása önökön áll...

És a szócsata folytatódik, a keresztény - ki soha nem unja meg a vádaskodást és panaszt -, meg a zsidó között - ki soha nem fogy ki a védekező érvelésből -. Régi vita, régi nóta ez már, s nyugaton évszázadok óta tárgya a társalgásnak, míg oly sok más tárgy idők jártával már elvesztette érdekét; örökös párbeszéd, mely hol itt, hol ott újra kezdődik, mindig időszerű, mindig eleven, s épp azért drámai érdekű, mert el sem képzelhetni, hogy valaha véget ér.

Előző Tartalomjegyzék Következő
</BODY> </HTML>