XIII. FEJEZET

Ahasvérus botja 

Mikor Budapestet elhagytam, az állomás külső vágányain siralmas kinézésű, hosszú vagonsorok voltak láthatók. Se festék a kocsik oldalán, se üveg az ablakokon. A sínek között növő gaz és a kerekekre rakódott rozsda azt vallották, hogy e kocsik régóta vesztegelhetnek már ezen a helyen. S mégis, valamennyi vagon tele volt utasokkal. A fülkékben, a folyosókon, sőt még a lépcsőkön is férfiak, asszonyok, gyermekek egymásra zsúfoltan, beszélgetve, gesztikulálva, lármázva s szégyenérzet nélkül végezve a mindennapi élet szükségleteit. Első tekintetre látni lehetett, hogy a mozdulatlan vagonok különös lakói zsidók, hogy a vagonok sora: ghettó.

A férfiak közül egypáran még a régi ősi egyenruhát, a kaftánt viselték: fejükön kerek kalap, lábukon kitaposott cipő, legtöbbjükön azonban a furcsa régi öltözet helyett már valami modern ruhaegyveleg volt. A túl hosszú zsakettek és a csodálatos szabású szalonkabátok alatt, melyek majdnem földig értek, azonnal ráismertem a „vadzsidókra”. Ismét rábukkantam arra a csodálatos népségre, melyet valamikor, felejthetetlen módon, hazájukban felfedeztem. Valamikor, azaz húsz évvel ezelőtt, elmentem a kárpátokba, hogy bebarangoljam a hegyeket s az erdők mélyén felkeressem a legendás kastélyokat és romantikus tengerszemeket; és ez utamban egyszerre csak szemem elé tárult egy olyan világ, melyről sem a Baedeker, sem Joanne nem tesz említést. Ismét ott érzem magamat abban a vonatban, mely a tavaszi olvadásoktól megdagadt Vág mentén haladt végig, fenyveserdő és hótakarta hegycsúcsok között, melyek vakítóan csillogtak az erős napfényben. Időről-időre a gyalogösvényeken megpillantottam egy-egy parasztot, kinek fején prémsapka, hátán birkabőr, lábán valami furcsa, vékony szíjjakkal körültekert, vörös szövet volt, vagy parasztasszonyokat, szintén birkabőrben, mezítláb, vagy csizmában, fejükön hímzett kendővel, mellükre lógó hajfonatokkal és szájukban hosszú, fekete pipával. A kis állomásokon pedig, ahol a vonat megállott, a gubák, tarka kendők és rikító lábvédők közé erősen elütő feketeruhás alakok elegyedtek: Fekete kalapok, fekete kaftánok, fekete, sáros csizmák. Mindegyiknek a kezében kopott utazótáska volt, mellyel egymást lökdösve ugrálták fel a vagonokba; sietve, mintha előttük a síneken a szerencse kereke gördülne, melyet mindenképen utol kell érniök. Mindnyájan hosszú, libegő szakállt viseltek, mely fekete vagy vörös volt, és amelyhez kétoldalt dugóhúzó alakú, göndör pajeszek simultak. Meglepő volt még rendkívül élénk szemük s testüknek állandó mozgékonysága és csodálatos gyorsasága. Hatalmas lépésekkel haladtak előre és ha tolakodni kellett, mindegyik egyforma hevességgel használta könyökét, anélkül azonban, hogy bármelyiknek is eszébe jutott volna, hogy a kíméletlen lökdösés miatt bocsánatot kérjen. Az olvadó hóban és sárban, mely össze-vissza frecskelte penészes kaftánjukat, látszólag egészen jól érezték magukat. Legkülönösebb azonban az a feltűnő vidámság és életkedv volt, mely ebből a piszkos tömegből kiáradt. A hegyek közt elszórt falvak zsidai voltak ezek a furcsa alakok, Felső-Magyarország kereskedelmi megbízottai, kiket a pásztorok és favágók küldtek teljes bizalommal a városokba, hogy ott eladják terményeiket és elvégezzék helyettük a szükséges bevásárlásokat.

Nem tudtam hová lenni a csodálkozástól, hogy két egymástól ennyire eltérő embertípus, ez a nyugodt, egyszerű és durvaarcú paraszt, meg a keletnek e mozgékony fiai, kiknek minden tekintete és mozdulata élénk szellemi tevékenységről tanúskodott, meg tudjon így egymás mellett élni. Meglepetésemet csak fokozta az a körülmény, hogy ezek a zsidók egy még régibb világból valóknak látszottak, mint az állatbőrbe bujtatott hegyi lakók. Minden állomáson szálltak be ilyen vándorok. Szinte úgy látszott, mintha a vonat húzta-vonzotta és kiragadta volna őket a nem nekik való magányból. Szinte csodálkozott az ember, hogy egy-egy állomáson le is szállanak; mintha az lett volna a természetes, hogy a mozdony tovább, tovább vigye őket, új országok felé.

Igen, mily felejthetetlen emlék számomra a sárban tapicskoló Izraelnek e megjelenése a vasút mentén, a felhős ég alatt, melyen itt-ott fénysávok szűrődtek át, és amely egészben véve valami ótestamentumi képre emlékeztetett. Hegyek, erdők, sziklák, mindezek a rideg és egyhangú, de mégis megkapó szépségű természeti csodák, sokkal kevésbé érdekeltek, mint az a fekete, tüzesszemű tömeg, lábujjmutogató csizmáival és mocskos kaftánjaival. Mennél előbbre haladtam utamban, annál inkább nőtt csodálkozásom, annyira, hogy végül ez az érzés szinte nyomasztólag hatott reám. A kis városokban, ahol megszálltam, felkerestem bűzös utcáikat, lakásaikat és zsinagógáikat, melyekben illetlen dühvel könyörögtek az istenhez. Oly életviszonyokat pillantottam itt meg, melyekről soha nem képzeltem, hogy létezhetnek... Ez a váratlan látvány az egész világon páratlannak tűnt fel nekem, valami középkori vitustáncnak vagy talán inkább egy ódon civilizáció-maradványnak, melynek eredete Antiochusig, Salamonig, Dávid királyig, Niniveig és Babylonig nyúlik vissza és amely itt a piszok alatt csodálatos módon sértetlenül megmaradt. Szóval képtelen vagyok kifejezni azt a bámulatot, melybe ez a barokk emberiség ejtett. Úgy éreztem magamat, mint egy felfedező, mint Bougainville, midőn rábukkant a kanákokra. Megkapó érdekességű látvány előtt állottam, mely visszataszító, de egyúttal vonzó is volt. Mintha egy meleg fészekbe nyúltam volna, melyek érintése undorít is egyúttal...

Ma reggel a budapesti állomáson ugyanazon embereket láttam viszont, kiket valaha a Vág völgyében és a galíciai síkon volt alkalmam megismerni. Mit kerestek ebben a mozdulatlan vonatban? Mire vártak ezen a gazzal benőtt tolatóvágányon? Semmit! Mindössze folytatódott örökös meséjük. A Magyarországba vándorolt zsidók egy csoportja volt ez, mely a háború alatt befészkelte magát oda és amelytől a kormány most úgy igyekezett szabadulni, hogy visszatoloncoltatta őket származások helyére. A román, osztrák, vagy cseh határon mindenütt ugyanaz a rendelet várja őket; az állomásfőnökök nem engedik őket kiszállni vagy útjukat folytatni. „Mi nem ismerjük, vagyis inkább nagyon jól ismerjük magukat” - mondják e vándoroknak - „menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.” A mozgó ghettó erre nagybölcsen visszatér Budapestre. És ezért vándorolnak ezek a zsidó törzsek hónapok óta ide-oda a síneken, a bolygó zsidónak egy egészen új és modern képét adva, melyben a legendás Ahasvérus botját a vasút helyettesíti.

Expresszvonatom érkezését várva, mely ettől a különös régi történettől száz mérföldnyire fog röpíteti, fel-alá sétálok a rozoga vagonok mentén, a siralmas karaván között; mely furcsán emlékeztet az egyiptomi homokba vagy az Euphrates partján épített táborokra. Szomorú hatást kelt ennek a hontalan csőcseléknek a látványa, mely bizonyára éhen is halhatna, ha az izraelita szövetség nem gondoskodnék ellátásáról, és mégis ezeken a félreeső vágányokon, csakúgy, mint a galíciai sárban és valószínűleg a nílusmenti sivatagban vagy a babyloni fűzfák alatt, ebből a mocskos hemzsegésből valami hihetetlen lendület és meglepő életerő árad ki, mely még a jókedvnek is magán hordja egy bizonyos bélyegét. Mintha mind otthon volna ebben a nyomorúságban. Tesznek, vesznek, mintha semmi bajuk sem lenne. Mint a galiciai falvak lúdjai, melyek átúsznak az iszapos pocsolyán, anélkül, hogy tollukat bemocskolnák, ők is átgázolnak a rossz időkön és utána semmi nyoma sem látszik meg rajtuk a megpróbáltatásnak. Kíváncsiságom egyáltalán nem sérti őket, sőt bátran azt képzelhetem, hogy megjelenésem az állomás e rejtett helyén, kellemes meglepetés számukra. Ugyan mire gondolhatnak, amint élénk szemmel vizsgálgatnak engem? Talán egyszerűen kabátomnak vagy cipőmnek az értékét becsülgetik? Ez azonban a szemeikben égő okos lángnak és az arcukról lerívó benső fénynek nagyon közönséges magyarázata volna. Inkább ilyesfélét látszanak mondani: „Hát jó, csak bámulj minket! A látomány mindenesetre megéri a fáradságot. Ennyi bizalom a balsorsban nem mindennapos dolog! Ma itt, holnap ott, bánjuk is mi! A fő, hogy éljünk! A ma nem fényes, de a holnap talán csillogó lesz... Hová mész? Párizsba? Ki tudja, vajon mikor megérkezel, nem találsz-e minket már ott? A sors oly különös! Ezek a vagonok és ez a mozdonynélküli vonat talán náladnál hamarabb célt ér”... Igen, körülbelül ezt mondhatják ravasz szemeik! S mellettem, mintegy visszhangként; hallom a kereszténynek a szavát, amint a reménytelenség hangján mormolja: „Igen, igen, nézd meg őket! Ma itt, holnap másutt. Ők mindenütt otthon vannak, és sehol sincsenek otthon! Mindig tele rajongó reménységgel. A török, a budai dombon, nem volt veszélyesebb ennél a kócos zsidónál, ki most itt poggyászán kuporog. „Ázsia utolsó rohamában mi maradtunk alul.”

 

 
Előző Tartalomjegyzék  

 

</BODY> </HTML>