II. FEJEZET

A Nyugat védőbástyája

Ma reggel, hosszabb idő után, ismét felmentem a budai várba, honnan valamikor oly gyakran gyönyörködtem a kilátásban. Örömmel láttam viszont innen a félkör alakú, erdőborította hegyláncot és a sáros Dunának széles tükrét, mely lent tündöklik a szikla tövében és amelynek túlsó partján a tenyérlapos síkon a hatalmas új város, Pest terpeszkedik, túl a háztengeren pedig a végtelenbe nyúló Nagy Magyar Alföld.

Midőn most húsz éve idejöttem, a keskeny hegytetőn elnyúló budai vár egy ósdi színezetű városka volt, melynek alacsony házait valami furcsa fényű, sárga festék borította. Itt hiába kereste volna az ember azokat a Prágában vagy Bécsben dívó XVIII. századbeli palotákat, óriási boltíveikkel, pompás erkélyeikkel és nyugtalan, szobordíszes homlokzatukkal. Az északi éghajlat súlya alatt megkomolyodott olasz építészet nem hagyott itt hátra semmiféle nyomot. Budán a mágnások szállásai igen egyszerű, nyárspolgárias kinézetű lakóházak voltak. A művészet csak a kapukon és a címereken jutott kifejezésre. A Habsburgok a régi várdomb fényének emelésére nem áldoztak soha semmit. Mária Terézia, aki különben annyit építkezett mindenfelé, ide csak egy hosszú, unalmas külsejű épületet emeltetett, melyet azóta a magyarok már le is romboltak, hogy helyébe a pompás, de nehézkes, palace-hotel szerű királyi várat építsék. A magyar főnemesek, kiket az udvar Bécsbe vonzott, a Burg környékén építettek maguknak fényes palotákat, Budán pedig beérték szerény lakásaikkal, melyekben csak akkor időztek néhány napig, ha a király vagy királyné voltak az ország ritka vendégei.

Az alacsony sárga házak között barangolva az ember imitt-amott rábukkan egy-egy falba ékelt kődomborműre, mely levágott török fejet ábrázol, vagy pedig valami márványlapba vésett feliratra, mely elmondja, hogy: „Itt lakott 1450-ben Bosznia helytartója”, vagy „Itt épült 1388-ban a bánáti alkirálynak” ennek vagy amannak a „balkáni főúrnak a palotája”. Ha pedig bemegyünk egy ilyen ódon házba, először is a kapuboltozat alá jutunk, melynek szélessége egy kétlovas hintó bebocsátásához van szabva. Innen egy durván kövezett udvarra kerülünk, hol vígan burjánzik a fű, s az egyik sarokban szomorúan gubbaszt az öreg kút. Köröskörül régi stílusú épületek meredek cseréptetői ágaskodnak fenyegető szögben az ég felé. A bánáti őrgróf vagy az oláh vajda rezidenciájából alig maradt itt meg más, mint egy roskadozó román stílű boltív, pince vagy kőoszlop, melyen ma a vadszőlő indái közt egy kanárimadár kalitkája ékeskedik. A romok közt szerény magánzók, nyugdíjazott hivatalnokok vagy szorgalmas kisiparosok élik most csendes világukat...

A véletlenül megpillantott török fej, a düledező kőoszlop vagy boltív elégségesek azonban ahhoz, hogy felébresszék a járókelők képzeletében az elpolgáriasodott várfok nagy múltjának dicsőséges emlékét.

Az öreg budai sziklatömb ugyanis történelmi szerepének fontosságával a marathoni, szalamiszi, vagy catalaumi nagy nevek mellé sorozható. Egyike volt ez azon helyeknek, melyeken a nyugati civilizáció szembekerült a Kelettel. Századokon át gyakorolta hatalmas vonzóerejét az ázsiai népekre az az óriási síkság, mely Buda dombjának lábainál terül el. A kínai határtól kiindulva a nagy nyugati zsákmány felé tartó hódító útjukban nagyszerű pihenőhely volt ez. Tábort lehetett ütni itt, legeltetni és itatni. Attila is a budai domb tövében telepedett le. Itt volt az a híres Etzelburg, mely a Niebelungok költőjének képzeletében a világ közepét jelentette. A húnok ideje óta sok más mongol és tatár horda keringett már ezen a nagy síkon, de mint felverődő és szertefoszló porfellegek, vagy mint Délibáb tündér által a végtelen mezőség látóhatárára varázsolt fata morganák hamarosan el is tűntek. Egyedül a magyarok, kik állítólag a Pamir vidékéről jöttek, voltak képesek gyökeret verni ebben a talajban. Sokáig voltak ők Nyugat-Európa rémei, és csak akkor telepedtek le véglegesen, mikor felhagytak a fehér csődör imádásával és áttértek a rómaiak vallására. Ekkor azután ázsiai testvéreikkel szemben ők lettek a kereszténység védbajnokai.

Ezer éve már annak, hogy Szent István király uralkodott itten. Az ő idejében a budai domb még sivár volt. A harcos pásztorok csak a sík mezőségeket kedvelték, melyeken a ménesek és nyájak szabadon legelhették a buja füvet, és amelyek végtelensége elhagyott sztyeppéikre emlékeztette őket. De nemsokára egyesek közülük az új vallással együtt elsajátították a városi élet szokásait, és csoportba verődve felmentek a dombra, hogy hozzálássanak a templom, lakóház és várfal építéséhez.

Századokon át volt ez a megerősített sziklafal a Nyugat és Kelet közti küzdelem forgópontja. A messze sztyeppékről folyton jöttek a mandulaszemű, sárgaarcú barbárok, hogy megostromolják, és ilyenkor az egész hűbéri Európa sietett védelmére. Később az Anjou-ház hercegei, Szent Lajos unokái jöttek ide, keresztes hadaik élén, és hozták magukkal a XIV. századbeli fényes francia kultúrát...

A Dunától az Adriáig az ország megtelt városokkal, kastélyokkal és kolostorokkal. Ezen a dombtetőn pedig a bray-sur-sommei kőművesek királyi várat emeltek, mely egészen az ile-de-france-i főúri kastélyokra emlékeztetett. Így azután a szent és apostoli királyság mindinkább felvette a nyugati országok formáját, míg végül egy új horda meg nem jelent a láthatáron, mely Attila húnjainál és Batu-kán tatárjainál is veszedelmesebb volt. Bajazid törökjei voltak ezek, kik midőn már egy idő óta Konstantinápoly urai voltak, Magyarországot is meg akarták hódítani. A vad előretörésnek azonban a hős erdélyi Hunyadi János és fia, Korvin Mátyás egy hosszú félszázadon át útját állották. A katolikus templomok déli harangszava még ma is hirdeti az egyedül üdvözítő Egyháznak háláját, melyet a Hunyadiak négyszáz év előtti szolgálataiért érez. A budai domb a veszélynek ezen aggasztó óráiban létének legfényesebb időszakát élte át. A latin civilizáció, mely előbb a kereszténység, majd pedig az Anjouk szellemének segítségével meghódította azt a magaslatot, most a félig pogány reneszánsz hatása alatt újabb virágzásnak indult. Mátyás király maga köré édesgette a leghíresebb olasz művészeket. Palotákat, templomokat építtetett, drága műtárgyakat és páratlan kéziratokat gyűjtetett, úgyhogy a durva erődből uralkodása alatt egy toszkánai vagy umbriai mintára épült pazar város lett. Fegyveres kíséret védelme alatt flandriai vászonnal, rajnai borral és mindenféle drágasággal megterhelt szekerek érkeztek ide, melyek lerakodásuk után az erdélyi szász városokon keresztül továbbvonultak, hogy Drinápolyon át eljussanak messze Keletre, honnan azután fűszerekkel, illatszerekkel, szőnyegekkel és damaszkuszi fegyverekkel megrakodva tértek vissza. A velencei és génovai árukat pedig a Duna árján török rabszolgák által vontatott gályák hozták fel Budára, úgyhogy azon szép időkben Olaszország és a Levante összes kincsei megfordultak itten. A fénykor után azonban hirtelen jött az összeomlás. A török janicsárok Mohácsnál megsemmisítették a magyar hadsereget, úgyhogy a budai polgárok kénytelenek voltak a város kulcsait az első királyok temetkezési helyéig, Székesfehérvárig a győzők elé vinni. Az ázsiai pogányok letelepedtek a budai dombra, és hamarosan tönkretettek ott mindent. Siettek lerombolni a francia és olasz kultúrának a várba épített emlékeit, a város temérdek kincsét pedig bivalybőrládákba csomagolva Szulejmán szultán hajói egy-kettőre elszállították. Mátyás király templomát mecsetté alakították át, palotájának szobrait és drága ingóságait pedig Bizáncba vitték, hogy az ottani lóversenypályán a hadizsákmányok között kiállíthassák. Városok, kastélyok, kolostorok, mind sorra pusztultak, és Magyarország ismét azzá lett, ami volt az első betörések idejében: egy végnélküli mocsaras mezőség. Másfél század múlva pedig, midőn Lotharingiai Károly egész Európa katonáiból toborzott hadsereg élén visszafoglalta Buda várát, nem volt már meg semmi abból a kincshalmazból, melyet az Anjouk és a Hunyadiak gyűjtöttek.

Az utóbbi esztendőkben a magyarok igyekeztek a múlt nagyságát felidéző építkezésekkel - ha csak némileg is - visszavarázsolni Buda várának elveszett fényét. A régi sétányok helyére, melyeket még magam is jól ismertem, bástyákat, kiugrókat, tornyokat és egy hatalmas lépcsőzetet emeltek. A Mátyás-templomot újjáépítették, a budai Főtérre pedig egy középkori stílusú minisztériumot építettek. De mire való volt mindez? A múlt patináját utánozni úgysem lehet. Még sok szeretettel és tudománnyal sem lehet visszaadni az életnek azt, amit elvettek tőle a századok. A kérlelhetetlen Idő áldozatait az ábrándozók lelkében csak a képzelet támaszthatja fel újra. Egészen németízű gondolat ez, mely az álmokat, vagy tovaszálló füstfellegeket formába igyekszik szorítani. A Rajna partján még mindig közkedveltségnek örvendenek azon tudálékos újjáépítések, melyek valamelyik romantikus romból egy pompás, újdonságtól rikító várkastélyt, avagy egy düledező, vízitündér- és manólakta várból valami otromba épületet akarnak faragni, melynek újdonsült házmestere elől azután sietve menekülnek az éji madarak és velük együtt a titokzatosság megkapó álomképei. Csakis a beteges romantika hatásának tudható be, hogy mind számosabban vannak olyanok, akik a múlt megfoghatatlan emlékárnyait valami durva anyagi kép kereteibe akarják belekényszeríteni. A múlt felelevenítésére törekvő újjáépítési mániának indító rugója úgy hiszem sokkal inkább a nemzeti hiúság, semmint a valódi költői műérzés. Az ilyen újjáépítők meghamisítják az időt, a környezetet, és a múlt igazságát hirdető patinát, csakis azért, hogy bizonyíthassák az ősök erejének változatlan fennmaradását. Azt hiszik, hogy romok lebontásával és új falak építésével elérhetik majd azt, hogy a múlt dicsősége soha feledésbe ne menjen. Mindezek a művésziesen egymásra rakott kövek nem örökíthetnek azonban meg egyebet, mint a régészek és építészek kihűlt álmait. Ezek legfeljebb csak az est homályában keltenek némi illúziót, és ha ott, hol valamikor az érintetlen romok bájos képe fogadott, ma ilyen mesterséges újításokat találunk, unottan megyünk tovább.

Az Anjouk és Korvinok feltámasztott középkora itt Budán, a szemet és ízlést sértő rikító új formájában egyáltalán nem tudta megnyerni a tetszésemet. Ezen a dombtetőn, melyen valamikor a bray-sur-somme-i kőművesek és az olasz építőmesterek ragyogtatták művészetüket, ma a német szellem adott ihletet egy siralmas katedrafeladat megoldására. Mennyivel inkább szerettem ezen hősieskedő régiség utánzatoknál Budának azon részét, mely megtartotta kisvárosi egyszerűségét; azokat a régi alvó utcákat, alacsony, sárgára meszelt házakkal, melyek nem tagadják el korukat és nem hivalkodnak fontosságukkal, hanem bájos szerénységgel fogadják az idők által rájuk rótt igénytelen életet. Egy ilyen kis ház udvarában, a rozsdásodó kút mellett ülve, sokkal jobban hallom a vár körül suttogó történelem szavát, mint bármilyen hamis középkori díszlet nagyzoló képe előtt, melynek léha hivalkodása csak harmóniarontásra alkalmas. Mint ahogy az éj síri csöndjében a legcsekélyebb nesznek is nagy a visszhangja, úgy a sárgára meszelt kis ház falába vésett egyszerű felirat is jobban hat rám, mint a Halászbástya egész pompájával.

És íme, sétám közben rábukkanok Buda egyik legkedvesebb helyére, ahová valamikor unalmamban sokszor eljártam. Egy direktórium-, vagy empire-korabeli cukrászda ez, melyben a berakott bútorok, a függőlámpák, a tükrök, az üvegszekrények, a szárnyas arkangyalok, a frízek és gipszöntvények mind-mind ugyanazok, mint az alapító idejében. Senki sem változtatott itt egy parányit sem az első tulajdonos ízlésén. Igaz örömmel láttam viszont a polcokon a régi, elfelejtett csecsebecséket és a mindenféle különös alakú cukor- és bársony-apróságokat - valami furcsa képzelet termékeit -, melyek ma divatjamúlt formájukban százéveseknek látszottak.

Hosszú pesti tartózkodásom idejében a honvágy emésztő óráiban ide szoktam volt jönni, és jobb szórakozás híján valami különös, patikaízű likőr mellett üldögélve, órák hosszat révedezni a múlt időkről. A déli harangszó sehol sem visszhangzik oly bensőséggel, mint itt, ezen a büszke dombtetőn, honnan az legelőször szállt fel az égnek. Sokszor láttam itt képzeletben azt a lovast, ki a magyar király parancsára elindult innen, hogy körülhordozza az országban a véres kardot, mely a veszély óráiban fegyverbe szólította a kastélyaikban szerteszéjjel tanyázó nemeseket. Ma reggel pedig a kis üzlet megkapó csendjében, hol mindent sápadtfényű aranymáz borít, érzem, hogy a múlt látomásaihoz a nemrég történt események keserű emléke vegyül. A trianoni béke aláírása jut eszembe, és töprengve kérdem magamban, vajon Párizsban nem feledkeztek-e meg túlságosan Buda várának százados erőpróbájáról és arról a titáni küzdelemről, melyet Magyarország a kereszténység érdekében egész Ázsiával szemben századokon át vívott?

 

Előző Tartalomjegyzék Következő
</BODY> </HTML>