III. FEJEZET

Az Orczy-ház

Pest, a nagy, lapos város, mely szemben a Duna túlsó partján terül el, nem dicsekedhetik, miként Buda ősi vára, művészies és harci romantikájú múlttal, de azért idővel a Kelet félelmetes ostromának ő is áldozatul esett. Nem hatalmas seregek rohamainak ugyan, melyek történelmi képek festésére alkalmas anyagot nyújtanak, hanem valami különös fajtájú, láthatatlan, földalatti ostromnak, mely mint a lassan emelkedő árvíz, ellepte a várost. A két század előtt Buda várából fegyveresen kiűzött "kelet" alattomosan kúszva lassan visszaszivárgott Pest városába, és befészkelve magát oda, egy szép napon a bennszülöttek csak azon vették észre magukat, hogy lábaik alól kicsúszott a talaj. Saját városukban nem ők uralkodtak többé! Hogy történhetett meg ez a furcsa dolog? Elmondom azonnal.

A múlt század elején Pest csak külvárosa volt Budának, s majdnem kizárólag német kereskedők lakták. Ezek a Thüringiából vagy Frankoniából1 eredő németek azoknak a jobbágyoknak voltak leszármazottjai, kiket Mária Terézia mint valami embernyájat a kétszáz éves török uralom által kipusztított Magyarországra terelt, hogy ezzel újból benépesítse a kihalt vidékeket. E kereskedők üzletei azokban a hosszú, földszintes, téglából épült, meredek tetőzetű házakban voltak, melyeknek néhány, mindig ritkábbá váló példányát még ma is láthatni a régi városrészekben. A lakosság zömét szerény iparosok, becsületes és szorgalmas kereskedők tették. Megtartották anyanyelvüket, s mégis hamarosan alkalmazkodtak a magvar társadalom szokásaihoz. Minthogy a magyarok régtől fogva nem szerették a kereskedéssel való foglalkozást, egypár osztrák, örmény, levantei vagy görög kivételével alig találtak az előbb említett németek számottevő versengőkre. Üzleteik tehát nagyszerűen virágoztak mindaddig, amíg egyszerre fel nem bukkant a piacon egy új alak, kit rég ismertek ugyan a falvakból, de akit eddig a körülmények távol tartottak a városoktól.

Minden magyar falunak ugyanis már régi idők óta megvolta maga zsidaja. Lengyel-, vagy Oroszországból jöttek ezek - hol a sűrű kivándorlások ellenére még ma is hemzsegnek - vagy Ausztriából, hol az 1848.-i forradalom előtt nem kaptak letelepedési engedélyt, vagy ha nagy nehezen néhányat mégis befogadtak közülük, ez csak a családalapítási jog megtagadásával történt. Csak a legidősebb fiú házasodhatott meg ott; a többiek kénytelenek voltak liberálisabb országokba vándorolni, mivel az agglegénység ellenkezett vallási előírásaikkal.

Természetes, hogy ilyen körülmények között sokan a kincses Magyarországra jöttek, hol nemtörödömséggel fogadták őket, úgyhogy letelepedhettek és könnyen meggazdagodhattak. Az egyik beállt valamelyik nagyúrhoz "házizsidónak" és ott a legkülönbözőbb szolgálatokat teljesítette. Mások valamelyik nagyközségben telepedtek le kocsmárosoknak, és a parasztoknál körülbelül ugyanazt a szerepet játszották, mint "házizsidó" társaik az egyházi vagy világi főuraknál. A röghöz tapadt magyar paraszt megvetette mindazt, ami nem függött össze a földműveléssel, vagy állattenyésztéssel, így a kereskedést és az azzal foglalkozó zsidókat is. A falusi nép nem tudta, vajon az Isten, vagy az ördög küldötte-e nyakára a zsidó kocsmárost. Annyi azonban bizonyos, hogy az rövidesen olyan nélkülözhetetlenné vált, akárcsak az eső, vagy a nap melege. Ezek a sehonnai kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt; jogilag csupán megtűrtek voltak, s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták eme átkozott vándorokat; Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük, és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.

Abban az időben a fő- és köznemesek (dzsentrik, kik Magyarországon még ma is nagy számmal vannak) birtokaikon könnyű, mindenben bővelkedő életet éltek. A napszám nem került nekik pénzbe, úgyhogy dúsan telt mindenre a föld terméséből. Nem igen aggasztotta akkoriban az urakat a jövő; legalább is míg az 1848.-i forradalom el nem törölte a jobbágyságot. Ekkor azonban alaposan megváltozott a helyzet. Különösen a köznemesek sínylették meg az új állapotokat, mert az állam leginkább az ő földjeiket váltotta meg, hogy azokat a felszabadított jobbágyok között felossza, míg az egyházi és világi főurak latifundiumaihoz alig nyúlt. A köznemes a váltságdíjat megkapta ugyan, de csak olyan papírpénzben, melynek értéke hamarosan lesüllyedt. A dzsentrik, kiket megfosztottak földjeik egy részétől és akiknek nem volt elég pénzük a megmaradt rész műveltetésére, feljöttek Budapestre, hogy itt az állami hivatalokban meghúzódva, továbbra is urak maradhassanak. Birtokaik megvételére pedig sietve ajánlkoztak a "házizsidók". A forradalom, mely a jobbágyságot megszüntette; éppen a legjobb időben, mintegy isteni gondviselésképpen, a zsidóknak is megadta a földvásárlási jogot. És ők mohón vetették magukat azokra a földekre, melyeket szolgaságuk idejében oly sokszor kellett gyalogszerrel bejárniuk.

Néha a földesúr nem tudta magát rászánni arra, hogy a nevét viselő ősi birtokot eladja, inkább beleölte kevés megmaradt pénzét is, csakhogy továbbra is gazdálkodhasson. Sűrű kölcsönöket vett fel a zsidótól, míg végül aztán hitelezője mindenét el nem árvereztette. Máskor pedig a házizsidó kilenc vagy tíz évre az egész ingatlant bérbe vette, és olyan kíméletlen rablógazdaságot űzött rajta, hogy a szerződés letelte után az "uraság" a kimerült, földet csak mélyen leszállított árban adhatta ki újból. Az ilyen váratlan jövedelemcsökkenés azután nagy zavarba hozta a földesurat, mert nem volt hajlandó lemondani a kényelmes, de drága pesti életről. Mitévő legyen ilyenkor ugyanis a nemesember? Elhagyja-e kellemes hivatalát, hol a minisztériumban a napi nyolc munkaórát körme ápolásával és egyiptomi cigaretták szívásával, politizálással és zsidószidással ütötte agyon, vagy lemondjon-e a déli és ötórai korzóról; hol a Dunaparton a naplopó urak és hölgyek kettős sorai között sétálni, vagy a sovány akácfák alatt üldögélni annyira úri dolog? Búcsút mondjon-e a kaszinónak, a kávéháznak és a város minden gyönyörűségének, melyek oly simává és gondtalanná teszik az életet, amíg végre pénzfogytán el nem vesz az ember valami gazdag polgár- vagy zsidólányt? Vagy inkább rendbe szedesse az ősi birtokot? Ehhez azonban pénz kell, a magyar úrnak pedig soha egy vasa sincs, vagy ha van is, az másra kell neki. Egyetlen megoldás marad: eladni a földet a "házizsidónak". És hiába húzza-halasztja a dolgot, előbb-utóbb mégis csak erre szánja rá magát.

A főnemesek pedig a jobbágyság eltörlése után is tovább folytatták Bécsben, vagy valamely más világvárosban, megszokott, nagyúri életüket. Ha pénzük fogytán volt, előleget vettek fel zsidó bérlőjüktől, vagy záloghitelt kértek valamelyik erdejükre. Adósságukat azonban sohasem törlesztették, úgyhogy haláluk után, az agyonterhelt birtok elosztásakor, mindig akadt egy-két örökös, aki a maga részét el akarta adni, és ilyenkor a zsidók megint csak kéznél voltak. Hány ilyen házizsidó pöffeszkedik ma tulajdonosként abban a kastélyban, melyben nagyapját még az utolsó inas is letegezte, vagy amelybe kaftános őse, az alázatos, hunyászkodó, görhehátú batyus zsidó száz ével ezelőtt a lábát is alig merte volna betenni?

Mikor azután az ilyen megtollasodott zsidók fiai, sok pénzzel és tudással rendelkezve, feljöttek Budapestre, hogy érvényesüljenek, nem temetkeztek el a dzsentri módjára a közigazgatás aktacsomói közé, hanem valami gyakorlati értékű, tényleges hatalmat nyújtó pályát szemeltek ki maguknak.

A pesti németek pedig ijedten szemlélték az új jövevények terjeszkedését. Alaposak, becsületesek és maradiak lévén, hogyan versenyezhettek volna ők az új típussal, mely kitartásával, meglepő üzleti tevékenységével és igen gyakran teljes kíméletlenségével könnyen föléjük kerekedett?

Az öreg német kereskedők elmagyarosodott fiai elidegenedtek a dzsentri által megvetett üzlettől és úribb foglalkozások után néztek, a nemesek által szabadon hagyott liberális pályákra léptek: orvosok, tanárok, mérnökök lettek. Budapest banküzletei, nagyipara és világkereskedelme pedig mind akadálytalanul a volt "házizsidók" kezébe jutott. Amikor Pesten is - mint Európa szerte - emelkedni kezdett a tőke fontossága, a vidéken rég megtelepedett zsidók elhagyták falvaikat és mind számosabban jöttek fel a fővárosba, hol bámulatos alkalmazkodóképességükkel nagyszerűen hozzá tudtak simulni a pénz- és iparvilág új, nemzetközi alakulataihoz. Ekkor azonban még nem voltak elegen ahhoz, hogy egymagukban betölthették volna az ipar, kereskedelem és banküzletek valamennyi ágait, úgyhogy a magyarok, bármennyire is irtóztak ettől, kénytelenek lettek volna engedni a szükségszerűségnek és rátérni a gyakorlati pályákra is. Erre azonban nem került sor, mert volt Magyarország határán egy zsidót szállító, óriási, kiapadhatatlan tartály, mely százával és ezrével ontotta a hitsorsosokat olyan helyekre, hol jó üzleti nyereséggel kecsegtető vállalatok alakultak.

Az ilyen zsidókat fővárosi hitsorsosaik maguk is "vad" zsidóknak nevezik, mert ezek egyenesen Galíciából jönnek, vagy pedig valamelyik felső-magyarországi faluból, hol azonban csak addig időznek, míg egy kis pénzecskét összeszedhetnek, hogy azután a meggazdagodás biztos reményével Pestre vethessék magukat. Ezek táplálták és dagasztották egyre azt az áradatot, melyet Magyarország ősi zsidó családjai indítottak meg valamikor régen, mikor messze Keletről érkező dédszüleik lassan-lassan mindig beljebb csúsztak az országba. Az ilyen frissen érkezett galíciaiakat legjobban az Orczy-házban lehetett megfigyelni. Magam is sokszor megfordultam itt a nap legkülönbözőbb óráiban.

Mária Terézia idejében a nagy Orczy-családnak egy vállalkozó tagja Pest városánák szépítésére egy hatalmas bérházat emeltetett, amely annak idején általános bámulat tárgya volt. Ez a ház ugyanis megfelelt az akkori kor minden luxuskövetelményének. Magas manzárdtetőzete volt, faragott vasból készült rácsos ablakai, három óriási belső udvara, köröskörül futó nyitott folyosókkal, és széles kapui, melyeken négylovas postakocsi is kényelmesen behajthatott. Ez a szép épület azonban nem tartotta meg sokáig előkelő jellegét. Az Orczy-család tönkrejutásával egypár gazdag zsidó kereskedő fészkelte be magát oda, és attól fogva a fényes hintók helyett mindenféle drága árúkkal megrakott, nehéz távszekerek dübörögtek be a széles boltívek alatt.

Az Orczy Ház régen...

...és ami napjainkban a helyén van.

Egyik zsidó vonzza a másikat. Pest új városában nem volt a zsidóknak külön negyedük, mint Pozsonyban, Bécsben, vagy Prágában. Ők azonban annyira megszokták a tolongást és zsúfoltságot, hogy még meggazdagodásuk után is, midőn már bárhol lakhattak volna, inkább egy helyre tömörültek, hogy egymást lökdösve és túlkiabálva élvezhessék a fajtájukat jellemző lázas nyüzsgést. Így lett azután lassanként az Orczy-házból budapesti ghettó. És mint minden ghettóban, itt is alakult egy zsinagóga, a hozzátartozó személyzet pedig letelepedett melléje. Rabbik, sakterek, hullamosók, mind itt lakhattak. Volt több rituális fürdő is, külön a férfiak és külön a nők részére. És amíg a Szabadság-téren fel nem épült a nagy börzepalota, az Orczy-ház földszintjén lévő kis kávéház volt Budapest egyedüli börzepiaca. Itt kötötték a zsidók üzleteiket, itt állapították meg az árfolyamokat, itt fogadták a gazdákat, hogy megvegyék tőlük a lábon lévő termést, és itt születtek mindazok a gazdagodási álmok, melyek Isten tudja miért, az égi akarat milyen különös gondoskodása folytán válnak ennél a kiválasztott fajnál oly hamarosan valóra! Azok az agyafúrt számítók, kik a pesti nagyközségből világvárost varázsoltak, mind-mind abban a kis kávéházban kezdték pályafutásukat. Ha nem lett volna felette a zsinagóga, azt mondhatnók, hogy ez volt a pesti zsidóság szíve.

Az Orczy Ház udvara

A kávéház, a zsinagóga, a fürdők és a kóser húsmérések még mind megvannak ugyan az Orczy-házban, de olyan állapotban, mely méltón jellemzi az utóbbi ötven év zsidóságának keresztülgázolását. Újabban a meggazdagodott zsidók hódításaikkal kapcsolatban elhagyták már az öreg Orczy-házat, mely oly sok nagy vagyon keletkezésének volt színhelye, úgyhogy a gazdagok gettója lassanként a szegények gettójává alakult át. Találkozóhelye most az összes vad zsidóknak, kik lengyelországi vagy galíciai jellegükből még alig tudtak kivetkőzni. Van a napnak egy rövid szaka, amikor itten ismét rátalálhatok arra a zsidó típusra, melyet valamikor a Felső-Vág völgyében és Galíciában volt alkalmam tanulmányozni: estefelé, a Minha-ima2 elmondásakor. Ha az ember ilyenkor felmegy az Orczy-ház első emeletére, az ott lévő zsinagógában úgyszólván eredeti frissességükben lehet őket látni, mert itt még galíciai szokás szerint imádkoznak, vagyis a haszidita rítus előírásait követve, vadul kapálódznak és kiabálnak. Sokan közülük még nem értek rá vagy nem is kívántak új ruhába bújni, mégis a legtöbben már levetették kaftánjukat. A "nyugat" felé törekvő "keleti" áradat elérte már itten az átalakulás első fokát. A kerek bársonykalapok és a piszkos leviták közepette akad már egy-egy keménykalap, kronstadt vagy cilinder is, és a különböző, uraságoktól levetett ruhadarabok között egypár zsakett és Ferenc József-kabát is ékeskedik. Sok arcon pedig a nagy, göndör dugóhúzók helyett a halánték alatt egy kis fürtöcskét, valami pajesz-emléket, a nagy szakállba elvesző fekete kérdőjelt láthatni. Mégis van valami e zsinagógában, ami változatlanul megmaradt; valami, ami túléli Izraelnek minden átalakulását, ruházatban, vagyoni állapotban, avagy gondolkozásmódban: a fanatikus, mindent felölelő lázas lelkesedés az, mely itten a tolongó tömeg fojtó bűzében különösen intenzív formában jut kifejezésre.

Kapálódzásaikat és ordítozásukat figyelve, sokszor töprengtem rajta, vajon mi lehet ezeknek az embereknek a mindennapi foglalkozása, miképp bonyolíthatják le gyanús üzleteik titkos szálait és milyen rejtélyes tervezgetések labirintusain kell nekik végig vergődniök, míg végül néhány fillér haszonra, vagy pedig óriási vagyonokra tehetnek szert? Ezen kérdésekre azonban nem igen találtam feleletet, annyit mégis bizonyosra vettem, hogy bármiképp csinálják is, előbb-utóbb mindegyikük célt ér. A százéves kaftánjában érkező girhedt "vad zsidó" egypár hét múlva kétségtelenül át fog vedleni azzá az átmeneti típussá, mely úgy hat, mint egy uraságtól levetett reklámbábu. E bábu pedig rövid idő múlva átalakul azzá a cilinderes, aranycvikkeres kövér úriemberré, ki vasárnapias külsejével fontoskodva áll ott az almemoron3. A kövér bácsi viszont el fogja hagyni ezt az Orczy-házbeli zsinagógát, mely túlságosan emlékezteti őt lengyelországi eredetére, s ezentúl már csak a Dob-utcai nagy zsinagógába4 fog járni, abba a szép, új épületbe, melyet nem régen emeltek Pest egyik legszebb kerületében, és amelyben nem kajabálnak és nem hadonásznak már a hitsorsosok. Csodálatos módon, mintegy Áron varázsvesszejének csapására, így lesz tehát rövid időn belül a görhehátú, sovány vad zsidóból egy elhízott, nagypocakos, de jól öltözött, divatos külsejű úriember.

Mégis főleg az Orczy-házbeliek voltak azok, kik alig ötven év leforgása alatt teljesen átalakították Budapestet. A kis, vidékies kinézetű mezővárosból óriási fővárost csináltak, melyről el kell ismerni, hogy pompás és lendületes benyomást tesz, annak ellenére, hogy a vasbeton- és téglaépületek tömege, melyben a világ minden stílusa szerepel, semmi esetre sem mondható művésziesnek. Ez a gyors fejlődés és ez a színes fényűzés tetszett a magyaroknak, kik mindig hódoltak a nagyzási mániának. Hálával fogadták az újonnan érkezettek buzdító munkáját, kik mintegy beavatták őket a világkereskedelem titkaiba és rávezették a gyakorlati gondolkodás és tevékenység reális értékeinek a megismerésére, melyeket természetüknél fogva mindenkor eléggé megvetettek. A magyar szellem a zsidókkal szemben is gyakorolta közismert nagylelkűségét és vendégszeretetét, és elfelejtette velük a szomszéd államokban elszenvedett rossz bánásmódot. Igaz ugyan, hogy a velük való érintkezésben mindig némi fölényesség és leereszkedés tört magának utat, e felsőbbségi öntudatot azonban a magyarok minden befogadott nemzetiséggel - némettel, oláhhal, tóttal és szerbbel - egyaránt éreztették. De a zsidók, teljes mértékben elismerve azt a jószívű vendégszeretetet, mely oly könnyű talajt biztosított nekik Magyarországon a nyugati nagy offenzíva előkészítésére, igyekeztek magyarabbak lenni a magyaroknál. Azzal a lelkességgel, mely minden cselekedetüket jellemzi, átvették a befogadóktól nyelvüket, szokásaikat, érzelmeiket és hazafiasságukat. Sokan közülük őszintén, testestől-lelkestől átmentek ezen a metamorfózison, mert hát lehetetlen volt meg nem hálálniok azt a kivételesen jó bánásmódot, melyben csupán ez az ország részesítette őket.

A magyarok és zsidók közti egyetértés azonban mégis csak látszólagos volt, és ezt a látszatot egyrészről az érdek, másrészről pedig az illúziókra hajló szellem tartotta fenn. A szép homlokzat mögött, mint ahogy a pesti házak vakolata és hamis márványzata alatt is, csak silány téglafalak rejtőznek, gyűlölet és széthúzás lappangott...

Világosan kiderült ez, mihelyt Magyarországra ránehezedett a balsors, és Budapesten lejátszódott az a társadalmi tragédia, melynek a Tisza-gyilkosság mintegy előszava volt.

Előző Tartalomjegyzék Következő

1 Frankonia: középkori német tartomány. 1803 óta - Napoleon döntése nyomán - Bajorország része.

2 A zsidó vallás előírása szerint minden nap három imát kell elmondani, a három bibliai ősatya emlékére. A reggeli sahrit (sahrisz) Ábrahám, a délutáni minha (héberül: lisztáldozat) Izsák, és az esti mááriv (arvit) Jákob nevéhez fűződik. A délutáni és esti imát általában összevonják.

3 almemor (vagy bíma): Tóra-olvasó asztal.

4 Erre a zsinagógára ma, mint Dohány utcai zsinagóga hivatkozunk.

</BODY> </HTML>