IV. FEJEZET.

Gróf Tisza István meggyilkolása.

A Tisza-család nem tagja a régi magyar főnemességnek. A múltban nem igen fordult meg az udvarnál és egész szereplése megyéjére szorítkozott volna, ha vastagnyakú kálvinista lévén, az ellenzéki szerep nem vonzotta volna a magyar diétára. 1848-ban, midőn a magyarok Kossuth hívó szavára felkeltek a Habsburgok ellen, a szabadságharcban három Tisza-testvér küzdött. Egyik közülük, ki valamelyik nagy ütközet után ötven sebből vérzett, csak csodálatos módon menekült meg a biztos haláltól. Ő lett Jókai Mór egy híres regényének főhőse, „a kőszívű ember”. Az író benne a vidéki köznemesség azon típusát jellemzi, mely jobban gyűlölte a Habsburgot, mint amennyire szerette megszokott nemesi előjogait, úgyhogy képes volt saját érdekei ellenére is a forradalmárokkal tartani.

A fiatalabb Tisza-testvér1 sokáig hű maradt azon elvekhez, melyekért fegyveres kézzel is megküzdött. De midőn a képviselőházba került, lassanként ő is azon fővárosi befolyás alá jutott, mely annak idején mindinkább hatalmába ejtette a vidékről feljövő magyar nemeseket. A megyékben ugyanis a nemesek egészen a helyi érdekek hatása alatt állottak, úgyhogy nem igen tudták megérteni azon előnyöket, melyeket országuk az Ausztriával való kapcsolatból merített. Bécsben vagy Budapesten azonban ezen előnyöknek jobban a tudatára ébredhettek. A fényes udvar csábításainak is nehéz volt ellenállni, mert ez nagyon ügyesen meg tudta nyerni azokat, kiket magára nézve veszélyeseknek tartott.

Kossuth katonája tehát csatlakozott az 1867.-i kiegyezéshez, mely biztosította Magyarország függetlenségét belső ügyekben, de alárendelte azt Ausztriának a hadügyi és külügyi vonatkozásokban. Később miniszterelnök lett belőle és aztán az is maradt majdnem élete végéig. Fia, István, egész természetesen folytatta apja politikai pályáját, és Ferenc József császár, ki megszerette a Tiszákat és gyűlölte maga körül az új neveket és arcokat, megtette őt is miniszterelnöknek.

Harminc évig intézte Tisza István országának ügyeit. Külsejére nézve magas, szikár, kemény arcvonású ember volt. Nagy kerek szemüvege alól át-átvillanó tekintete szúrós; rövidre nyírott haja hátrafésülve; homloka szép és magas; ajkai vékony metszésűek. A fényképen, mely itt van előttem, az a ruha van rajta, melyet régen, akkor is viselt, midőn valami ünnepélyes alkalomkor először láttam őt. Díszmagyar ez: csupa selyem, brokát és drága prém; sastoll forgó a fején; törökös kard az oldalán; drágakövekkel kirakott aranylánc a mellén; és bársonymente a vállán. A mindennapos életben azonban természetesen egészen más képet mutatott. Cúgoscipőt, hosszú múlttal dicsekvő cilindert és egy katonás szabású Ferenc József-kabátot szeretett ő leginkább viselni, úgyhogy nagyjában eléggé hasonlított valami nyugalmazott ezredeshez. A divattal nem igen törődött ugyan, de mégis elsőrangú sportember volt. Nagyon ügyes vívó, ki még mint miniszterelnök is többször megverekedett, és rendesen meg is rakta ellenfelét; szenvedélyes lovas, ki majdnem élete végéig, habár az ötvenen már jóval felül járt, versenylovaglásokban is részt vett.

Jellemére nézve erőslelkű, nyíltszívű volt, kinek érzelmeit egyszerű, nagyvonású, elemi erővel bíró indulatok tartották hatalmukban, meggyőződései pedig törhetetlenek voltak. Áldozatra mindig kész, magasztos lelke mintegy mogorva élvezetet talált azon népszerűtlenségben, melyben élete legnagyobb részét töltötte. Embergyűlölő azért mégsem volt, mint sokan, kiket a politikai küzdelem elkeserített. A baráti érzelmet nagyra becsülte és társaitól inkább jellemességet és hűséget követelt, semmint nagy tehetséget. Dölyfösség vagy rátartiság nem volt benne, de mégis mélyen ragaszkodott a nemesség azon előjogaihoz, melyek Magyarországon még ma is oly nagy jelentőséggel bírnak. Szóval hatalmas egyéniség volt, kiben a magyar faji büszkeség a nagyúri gondolkozással és a kálvinista makacssággal arányosan elegyedett. Nagyjában véve pedig eléggé emlékeztetett arra a nagykalapú emberre, kinek képe valamikor pesti szobám falán lógott; azonban több finomsággal és nemes érzéssel a lelkében.

Magyarország ügyeit vezetni sohasem volt valami kényelmes dolog. A magyar nemzet büszkén uralkodott a szerbeken, oláhokon, horvátokon és mindazon különböző nemzetiségeken, melyeket egy ezeréves közösség kovácsolt össze, anélkül azonban, hogy faji sajátosságaiktól megfosztotta volna a különböző elemeket. A függő viszonyt tehát, melyet a Habsburgok az utóbbi időkben ráerőszakoltak, csak nagy nehezen tudta elviselni. Megsebzett büszkesége folyton kereste az alkalmat azon láncok elszakítására, melyek őt Ausztriához kötötték. Létfenntartási ösztöne viszont megéreztette vele, hogy a gyűlölt osztrák segítség nélkül hamarosan áldozata lenne a kebelén rágódó nemzetiségeknek. Ez az oka azon titkos láznak, mely a magyar léleknek megoldhatatlan dilemmája lévén, a kiegyezés óta folyton emésztette az ország belsejét.

Ez a láz tetőfokát mindig akkor érte el, midőn meg kellett szavazni a közös hadsereg számára a költségvetést. Ilyenkor a magyar országgyűlés hallatlan hevességű jelenetek színhelye volt. Azon hadseregben, melyben a magyarság magát joggal a legfontosabb elemnek tartotta, követelte a saját csapattestek részére a magyar vezényszó és a magyar zászló használatát. De Bécs hallani sem akart a dologról és ilyenkor gróf Tisza, ki a hadsereg gyengítése árán megnyerhette volna honfitársai kegyeit, az ország érdekében kötelességének tartotta a költségvetést megszavaztatni, még erőszakkal is, ha kellett.

A szűkkörű választójog fenntartásához is ilyen törhetetlen makacssággal ragaszkodott, annak ellenére, hogy ez az országot a rendiség hatalmában tartotta. De ő ezt tartotta helyesnek, már csak azért is, mert a választójog kiterjesztése a különböző idegen nyelvű nemzetiségeket túl nagy politikai szerephez juttatta volna, és így a gyenge számarányú magyarság veszélynek lett volna kitéve. Erőszakos politikája azonban jó szándékai ellenére is felháborította a kedélyeket, és a hatalomhoz való törhetetlen ragaszkodását zsarnokoskodásnak minősítették. De ő azért egy szemernyit sem engedett, és továbbra is csak ráerőszakolta akaratát az országgyűlésre. A magyarok pedig a keményfejű Tiszában nem is annyira az embert gyűlölték, mint inkább a történelem által oly rosszul egyensúlyozott végzetüket, melyet éppen ő képviselt. És mivel a körülmények parancsoló szava erősebb mindennél, mégis úgy alávetették magukat Tiszának, mint ahogy azt elkerülhetetlen végzetükkel szemben is tették.

Midőn a háború kitört, mindenki azt hitte, hogy Tisza volt az, aki különösen erőszakolta a helyzet elmérgesedését. Hisz ő pártolta folytonosan a képviselőházban az osztrák vezérkart! Bismarck-bámulatát és németimádását mindenki ismerte, és a német császár többször kijelentette, hogy Tiszában látja a kettős monarchia legértékesebb emberét. Ferenc József pedig olyan bizalommal ajándékozta meg őt, mint hosszú uralkodása alatt senki mást. Szembehelyezkedhetett volna-e az öreg király kedvenc miniszterének felfogásával, ha ez a békés megoldást ajánlotta volna neki? Ezen okoskodások különben 1914. július havának tragikus óráiban senkinek eszébe sem jutottak; annyira általános volt a meggyőződés, hogy csakis Tisza lehetett az, aki a háborút akarta, és aki vállalhatta is érte a felelősséget. Úgy Ausztriában, mint Magyarországon éppen e miatt lelkesen is dicsőítették őt. A magyarok hangosan tüntettek mellette, mert hízelgett nekik az a tudat, hogy miniszterelnökük a történelem egy sorsdöntő pillanatában kezében tartotta Európa végzetét. És a miniszterelnököt kísérő állandó ellenséges hangulat egyszerre óriási népszerűséggé változott át.

Pedig akkor is, mint már annyiszor, Tisza és nemzete között félreértés volt. Tisza ugyanis nem akarta a háborút. Ez azonban olyan titok volt, melyet senkinek sem árulhatott el, és nem is árulta el még akkor sem, midőn titkának felfedése elfordíthatta volna melléről gyilkosainak fegyvereit. Végzetének tragikuma pedig nem is annyira szomorú halálában, mint inkább abban a magas morális szépségű lelkiismereti kényszerben van, mely őt a hallgatásra szorította.

Gróf Tisza István titka ma már nem titok, mert fölfedte azt egy nyilvánosságra hozott jegyzőkönyv, amely az 1914. július 7-én, Bécsben, gróf Berchthold külügyminiszter elnöklése alatt tartott koronatanácsról számol be.2

E koronatanács Ferenc Ferdinánd trónörökösnek Szarajevóban, történt meggyilkolása után pár nappal gyűlt az össze. Jelen voltak ezen a tárgyaláson: gróf Stürgkh osztrák miniszterelnök; gróf Tisza István magyar miniszterelnök; lovag Krobatin hadügyminiszter; báró hoetzendorfi Conrad vezérkari főnök; gróf Kailer admirális, a tengerészetügyi miniszteriem kiküldöttje és végül Hoyos követségi tanácsos, ki a jegyzőkönyvet vezette.

Berchthold gróf nyitotta meg az ülést, azon kijelentéssel, hogy tárgya annak a megvizsgálása lesz, vajon a trónörökös meggyilkolásával elérkezett-e az idő Szerbiának mindenkorra való ártalmatlanná tételére? Egyúttal biztosította a gyülekezetet arról, hogy Vilmos császár és kancellárja, Bethmann Hollweg, ez ügyben készek Ausztria-Magyarországnak a legmesszebbmenő támogatást biztosítani. A továbbiakban kifejtette Berlinnel egyező azon nézetét, mely Olaszország és Románia figyelmen kívül való hagyását ajánlja, nehogy ezek a kedvező alkalmat előnyök kicsikarására használják fel. Oroszország beavatkozása bizonyosnak látszik, mivel nyilvánvaló, hogy a Balkán-államok szövetségét, Románia megnyerése után, a kettős monarchia elleni támadásra akarja felhasználni. Véleménye szerint minél előbb a cselekvés terére kell lépni, hogy a Szerbiával való hirtelen leszámolás útját állja a balkáni nyomásnak, mely idővel ellenállhatatlan erejűvé válhatna.

Gróf Tisza már régebben ismerte Berchtholdnak ezt az álláspontját, mert ez július 1-én már előadta neki. Akkor is már annyira megütközött ezen, hogy aggályait levél útján azonnal ismertette uralkodójával, kifejtve előtte azon végzetes tévedést, mely Berchthold felfogásában rejtőzik és ennek érvényre jutása esetére elhárítva magától mindenféle felelősséget. Szólásra emelkedve beismerte ugyan, hogy a szarajevói gyilkossággal kapcsolatban a legutóbb nyilvánosságra jutott események, valamint a belgrádi sajtó provokáló hangja a háború kitörését valószínűbbé tették, mint amilyen az a merénylet napján volt. De kijelentette ezek után, hogy ő sohasem fog beleegyezni abba, hogy Szerbiát figyelmeztetés nélkül megrohanják, mint ahogy azt Berlinben igen sajnálatos módon tervezni látszanak. Ezáltal Ausztria-Magyarország Európa szemében hamis helyzetbe kerülne és magára uszítaná az egész Balkánt. Csakis Bulgária segítségére lehetne számítani, de ez a balkáni háborúkban szenvedett veszteségei miatt lényegtelen tényezőnek tekinthető. Véleménye szerint először határozott követelményeket kellene Szerbiával szemben felállítani, és csak ezek visszautasítása esetén megküldeni az ultimátumot. A követelmények legyenek kemények, de ne teljesíthetetlenek. Ha Szerbia elfogadná azokat, akkor a bécsi kormány egy fontos diplomáciai sikerrel dicsekedhetne, és tekintélye az összes balkáni államok előtt csak emelkednék; ha ellenben vonakodnék engedelmeskedni, akkor tényleg csak a háborús megoldás maradna hátra. Ezen utóbbi eshetőség szem előtt tartásával azonnal megjegyzi, hogy a hadiakció célja csakis Szerbia megkisebbítése lehet, de semmi esetre sem annak teljes elpusztítása. Először is mert Oroszország ennek teljes erejéből ellene volna, másodszor pedig mert ő, mint Magyarország miniszterelnöke, mindenféle területgyarapításnak eleve ellenszegül.

Hogy jól meg lehessen érteni Tisza ezen szavait, tudni kell, hogy Ferenc Ferdinánd tragikus halála, jóllehet szívből fájlalta azt, nyomasztó gondoktól szabadította meg őt. Mindig aggodalommal gondolt azon időre, midőn majd ez Ferenc Józsefet felváltja az uralkodásban. A trónörökös a magyarokban gyűlölte azon fajt, melyet századok erőszakosságai sem voltak képesek alávetni a Habsburgok kényuralmának. Azt tartották róla, hogy szándékában van a szláv befolyást a magyarok rovására nagyobbítani; és számos jel mutatott arra, hogy a magyarok alkotmányos jogait, melyeket ezek oly nehezen csikartak ki Bécstől, nem igen fogja majd tiszteletben tartani.

A főherceg ezen érzelmeit inkább csak sejthették a magyarok, semmint bizonyosra vehették volna, mivel az ő titokzatosságra hajló kedélye gondolatait soha nem árulta el. Tisza azonban, Ferenc József meghitt embere lévén, az udvarnál sokat megfordult, úgyhogy pontosan megfigyelhette a trónörököst. Az arcáról lerívó nyugtalanság; fanatikus természetét eláruló villogó szemei, hirtelen dührohamai, melyek még az uralkodót sem kímélték, durva kritikái, melyeket a szerinte elavult politikai módszerekről mondott, nyilvánvaló türelmetlensége nagybátyja hosszú élete miatt és még sok más jellemző körülmény mind alkalmasak voltak arra, hogy Tiszának országa jövője miatt érzett aggodalmát táplálják. Saját személyére nézve pedig a magyar miniszterelnök tudta, hogy Ferenc Ferdinánd vad gyűlöletet érez iránta, mert hisz minden tulajdonsága csak visszatetszést kelthetett benne. Nem tetszett a trónörökösnek Tisza nagy befolyása, törhetetlen akarata és gerinces, udvaronchoz nem illő viselkedése, de különösen kálvinista vallása bántotta őt, mert az innsbrucki jezsuiták hű tanítványa lévén, gyűlölte a protestantizmust.

A trónörökös meggyilkolása tehát nem kelthetett Tiszában valami különösen nagy elkeseredést a szerbek ellen. Ezenkívül pedig ő minden területgyarapításnak eleve ellensége volt, mivel a kettős monarchia szláv elemekkel már úgyis eléggé telítve volt, úgyhogy ennek szaporítása csak káros hatásúnak ígérkezhetett.

Beszédét azon kijelentéssel fejezte be, hogy annak megítélése, vajon elérkezett-e az idő a Szerbiával való leszámolásra, egyáltalán nem tartozhatik Németországra. A maga részéről a jelenlegi időpontot teljesen hátrányosnak tartja, mert nagyon könnyen megeshetne, hogy a Magyarországgal szemben ellenségesen viselkedő románok a monarchia ellen fordulnának. Megfélemlítésükre Erdélyben erős csapattesteket kellene lekötve tartani. Ellenben remélhető, hogy egy kis türelemmel sikerülni fog majd Németország dicséretes igyekezete folytán Bulgáriát a hármasszövetségbe belevonni, és ennek folytán az egymástól elválasztott balkáni államok közül legalább Románia kénytelen lesz csatlakozni a hármasszövetséghez. Továbbá minél inkább halasztódik a nagy leszámolás, a francia nép szaporátlansága miatt a hatalmi egyensúly mindinkább Németország javára fog dőlni, úgyhogy háború estén a németek nagyobb erővel ronthatnak majd Oroszországnak. Mindezen okoknál fogva a háborús megoldást jelenleg károsnak tartja; sokkal helyesebbnek véli Szerbia diplomáciai megalázását, mely művelet sikeres lebonyolítása tág teret nyithatna egy újabb balkáni politika hatásos keresztülvitelére.

Berchthold gróf erre megjegyezte, hogy az eddigi tapasztalatok szerint Belgrádban a diplomáciai sikerek mindig csak igen rövid időre voltak képesek megjavítani a helyzetet, és hogy csakis egy erélyes katonai támadás eredményezhetné a „Nagy-Szerbiával” izgató fanatikusok elnyomását, kiknek bomlasztó munkája már Zágrábig is érezteti hatását. Ami pedig a románokat illeti, ezek most kevésbé veszedelmesek, mint amilyenek majd később lesznek, mivel kapcsolatuk Szerbiával a jövőben csak erősödhetik. Igaz ugyan, hogy Károly király újabban kétségeit fejezte ki Ferenc József előtt szövetségesi kötelességeinek teljesítése kérdésében, mivel, úgymond, figyelembe kell vennie alattvalóinak érzelmeit is; de ennek dacára mégis alig képzelhető el, hogy Romániában Károly király életében egy monarchiaellenes párt kerekedhetne felül. Végül pedig Tisza gróf azon észrevételét, mely a német-francia erőviszony mérlegelésére irányult, nem tarthatja döntő fontosságúnak, mivel az orosz nép óriási mérvű fejlődése a franciák erős halandóságát nagyon is kiegyenlíti.

Berchtholdnak a magyar miniszterelnökhöz intézett ezen válasza után Stürgkh gróf osztrák miniszterelnök emelkedett szólásra és azonnal kijelentette, hogy ő is, miként Berchtold, szükségesnek tartja a háborút, de csatlakozik Tisza gróf azon véleményéhez, mely szerint a monarchiának ezen ügyben Németországtól függetlenül kell cselekednie, viszont másrészről meggondolandónak véli azon helyzetet is, mely akkor állhatna elő; ha Németország a monarchia habozásában a gyengeség jelét látná. Kérdés, vajon az erős szövetséges más alkalommal is fel fogja-e ajánlani teljes támogatását? Ami pedig a háború megkezdésének módját illeti, az szerinte csak egy lényegtelen formakérdés. Ha a koronatanács a meglepetésszerű támadás ellen foglal állást, akkor más úton-módon kell majd a háború kitörését előidézni.

Bilinski lovag közös pénzügyminiszter ismertette ezek után Potiorek generális véleményét, ki mint Bosznia- és Hercegovina kormányzója, két év óta figyelhette a helyszínen a pánszláv izgatásokat. Eszerint az annektált területeket a jövőben csak úgy lehetne megtartani, ha a monarchia Belgráddal egyszer s mindenkorra leszámolna. Boszniában általánosan hirdetik a népnek Péter szerb király felszabadító bevonulásának közelgését, úgyhogy az ottani lakosság izgalma a tetőfokára hágott már. Ilyen körülmények között lehetetlen azt hinni, miként azt Tisza gróf teszi, hogy egy diplomáciai sikerrel lényegesen meg lehetne javítani a helyzetet. A szerbek csak az erőszaknak fognak engedni. Még az sem használna, ha Péter király személyesen megalázkodnék a monarchia előtt, mert ezáltal a szerb nemzet közvéleményét annyira elkeserítené, hogy ezzel több kárt okozna, mint hasznot.

Tisza gróf erre azzal válaszolt, hogy ő Potiorek3 generális katonai érdemeinek teljes elismerése mellett kénytelen konstatálni a boszniai közigazgatás siralmas állapotát. Az ottani rendőrség szereplése a szarajevói gyilkosság alkalmával pedig határozottan botrányos jellegű volt. Hisz bebizonyosodott tény, hogy a rendőrhatóság tudtával vesztegeltek a később elfogott merénylők a főherceg által követendő útvonalon. Egyáltalán nem hajlandó elismerni, hogy a helyzetet Boszniában még egy jól megszervezett rendőrség és közigazgatás is képes volna megjavítani.

Krobatin hadügyminiszter következett most szólásra. Természetesen ő is kijelentette, hogy egy diplomáciai siker teljesen értéktelennek bizonyulna. Katonai szempontból ítélve a helyzetet, sokkal előnyösebbnek látszott neki a háború azonnali megindítása, mivel valószínűnek tartható, hogy a hatalmak egyensúlya idővel a monarchia hátrányára fog megbomlani. Mivel pedig a két utolsó háborút, az orosz-japánt és a balkánit hadüzenet küldése nélkül kezdték meg, ő azt ajánlja, hogy a monarchia titokban kezdje meg a mozgósítást, az ultimátumot pedig csak ennek befejezése után küldje el Szerbiának, így Oroszország beavatkozása esetén a háború kitörésekor az osztrák-magyar haderő igen előnyös helyzetbe jutna, mivel a nyári hónapokban, az aratási szabadságok miatt, az orosz határszéli hadtestek csak nagyon hiányos létszámúak.

Hosszú vitatkozás indult meg ezek után a háborús célokról, ennek részletei azonban, sajnos, nincsenek a jegyzőkönyvben feltüntetve. A koronatanács tudomásul vette még Tisza grófnak azon követelményét, hogy Oroszországra való tekintettel jelentessék ki, hogy a monarchiának Szerbia megsemmisítése nem áll szándékában. Stürgkh gróf megpendítette még a Karagyorgyevics-család detronizálásának eszméjét, mely lehetővé tenné valamely olyan németbarát herceg trónra jutását, ki hajlandó volna a kettős monarchiától való függés elismerésére. Ezután Tisza gróf még egyszer ráterelte kollégáinak figyelmét egy európai háború veszedelmeire, kérlelve őket, hogy számoljanak a jövő helyzet olyan alakulásaival is, melyek például ázsiai bonyodalmak miatt Oroszország figyelmét elfordítanák a Balkántól, vagy egy újabb bolgár-szerb háború kitörésével stb., mely fordulatok a monarchia mai helyzetét háború nélkül is tetemesen javíthatnák.

Csakugyan számíthatunk - mondta, erre Berchthold gróf - erre vagy amarra a kedvező fordulatra, de mindenekelőtt azt a tényt kell tekintetbe vennünk, hogy az ellenséges táborban halálos küzdelemre készülnek, és hogy Románia jelenleg az orosz-francia diplomáciát támogatja. A monarchia a románokat csak akkor fogja megnyerhetni, ha előbb a szerbeket tönkreteszi, mert ők csak akkor fogják megérteni, hogy az izoláltság ellen egyedüli mentségük a hármasszövetségre való támaszkodás. Azon feltevés pedig, hogy a bolgárok képesek lennének szomszédaik ellen bosszúhadjáratot indítani, nagyon bizonytalan alapokon nyugszik, mivel Németország is csak azon határozott kikötés mellett engedné meg Bulgáriának a háborút, ha az megigérné, hogy csakis a szerbeket támadná meg és nem a románokat.

Hosszas vitatkozás után - írja a jegyzőkönyvvezető - végre mindenki, kivéve a magyar miniszterelnököt, arra a meggyőződésre jutott, hogy a diplomáciai siker, még ha az a szerbek világraszóló megaláztatásával járna is, nem javítana lényegesen a helyzeten, tehát okvetlenül olyan követelményeket kell Szerbiával szemben támasztani, melyeket az kénytelen lesz visszautasítani, úgyhogy az erélyes katonai beavatkozás számára szabad út nyíljon.

Tisza gróf azonban még most sem engedett, és ismét kijelentette, hogy bármennyire szeretné a tanács véleményét magáévá tenni, nem képes hozzájárulni egy olyan megoldáshoz, mely Szerbiának mindenképpen elfogadhatatlan feltételek megküldését célozza. Legfeljebb azt kész elfogadni, hogy a feltételek legyenek igen kemények. Arra kéri még a gyülekezetet, hogy a Szerbiának küldendő jegyzéket vessék igen gondos szövegezés alá, és egy másolatát még az elküldés előtt mutassák be neki. Ha abban az ő állásfoglalását nem látná kellőképen honorálva, akkor kénytelen lesz személyére nézve olyan következményeket levonni, amilyeneket annak idején majd szükségesnek ítél.

Még aznap délután a tanács újból összeült, és ekkor hoetzendorfi Conrad vezérkari főnök katonai természetű kérdésekről és egy európai háború valószínű lefolyásáról adott felvilágosításokat, melyeket azonban nem vettek fel a jegyzőkönyvbe.

A délutáni ülés folyamán gróf Tisza ismét kérlelte társait, hogy jól fontolják meg határozataikat, mielőtt háborúra szánnák magukat. A befejezés előtt még megbeszélésre kerültek azon pontok, melyek a Belgrádba küldendő jegyzék alapjául szolgálhatnának. Egyezségre azonban most sem tudtak jutni. Berchthold gróf végül azzal zárta le a vitát, hogy habár még nagy eltérések mutatkoznak a tanács és Tisza gróf állásfoglalása között, ezek nem látszanak áthidalhatatlanoknak, mivel a magyar miniszterelnök által ajánlott megoldás valószínűleg szintén háború kitörésére fog vezetni; az összes jelenlevők pedig úgyis csak ezt célozzák.

Valószínű azonban, hogy szándékainak ilyeténképpen való beállítása Tiszát egyáltalában nem elégítette ki, mert megkérte Berchthold grófot, ki Ischlbe készült a császárhoz, hogy vigyen magával egy levelet, melyben ő előadja uralkodójának a saját nézőpontját.

Ezek után Tisza még aznap este visszatért Budapestre, és másnap, július 8-án Berchtoldtól már kapott egy sürgönyt, melyben ez azon hitben, hogy ezáltal Tisza meggyőződését befolyásolhatja, közölte vele Tschirschky bécsi német nagykövet azon kijelentését, mely szerint Berlinben elvárják az osztrák-magyar kormánytól, hogy az Szerbia ellen erélyes támadást fog indítani; továbbá, hogy Németországban nem tudnák mire vélni a dolgot, ha Bécs a kínálkozó alkalmat elszalasztaná. Vilmos császár már személyesen írt is a román királynak, jelezve neki annak a szükségességét, hogy Románia háború esetén maradjon semleges. Végül pedig, ha Bécs most sem lépne fel kellő határozottsággal, ebben minden német csupán a monarchia szégyenletes gyengeségének bizonyítékát látná.

Ez a sürgöny sem változtatott azonban semmit gróf Tisza meggyőződésén. Bizonyítja ezt az a levele, melyet csak Berchthold híreinek vétele után küldött el Ischlbe.

 

Ebben először feltárta a különböző lehetőségeket, melyek a balkáni helyzetben javulást idézhetnének elő; azután így folytatta: Ha a politikai helyzet megvizsgálása után azon pénzügyi és gazdasági felfordulásokra, azon fájdalmakra és áldozatokra gondolok, melyeket egy háború okvetlenül magával fog hozni, akkor nem vállalhatok, még a leglelkiismeretesebb vizsgálódás után sem, semminemű felelősséget a Szerbia ellen tervezett katonai akció megindításáért. Távol áll tőlem annak ajánlása, hogy szomszédainkkal szemben erélytelen politikát űzzünk. Bizonyára nem maradhatunk tétlen szemlélői a Belgrádból irányított izgatásoknak, melyek saját alattvalóinkat uszítják ellenünk és bűntettekre is bujtanak. A szerbeknek nemcsak sajtója, hanem diplomáciai képviselői is világszerte annyi gyűlöletet és a nemzetközi érintkezés udvariasságával ellenkező olyan tiszteletlenséget mutatnak velünk szemben, hogy egyrészt presztizsünk, másrészt biztonságunk megkövetelik a legerélyesebb fellépést Szerbiával szemben. Semmi esetre sem ajánlom tehát a kihívó viselkedés szótlan eltűrését, és kész volnék vállalni egy olyan háború felelősségét, melyet jogos követeléseink visszautasítása idézne elő. Meg kell azonban adnunk Szerbiának a módot arra, hogy a fegyveres összeütközést mély megalázkodás árán elkerülhesse. Kell, hogy bebizonyíthassuk majd az egész világ előtt, hogy csakis a jogos önvédelem kényszerített bennünket a háború megindítására. Véleményem szerint tehát Szerbiának egy erélyes, de nem fenyegető hangú jegyzéket kellene küldenünk, melyben előadnók sérelmeinket és követeléseinket; nem kielégítő vagy halogató válasz esetén pedig ultimátumot, melynek letelte után a katonai beavatkozás már helyénvaló is volna. Így legalább egy reánk erőszakolt háború előtt állnánk, egy olyan háború előtt, melyet minden élni akaró nemzetnek kötelessége becsülettel végigküzdeni és amelynek a felelőssége teljes súllyal ellenfeleinkre nehezednék, mivel ők ezt a tisztességes szomszédokhoz illő viselkedés megtagadásával idéznék elő, beigazolván ezáltal is a szerajevói gyilkosságban való részvételüket. Ha ilyenképpen cselekszünk, a bukaresti német akció sikerének eshetőségeit csak növelnők és talán még Oroszország is távol tartaná magát a beavatkozástól. Minden valószínűség szerint Anglia mérséklő befolyást is gyakorolhatna az entente többi hatalmaira. Kétségtelen, hogy a cár is meggondolná, vajon érdeke-e az anarchisták és gyilkosok védelmezése.

    Megjegyzem még, hogy az Olaszországgal való kellemetlenségek elkerülése, valamint az angol szimpátiák megszerzése végett, de különösen még Oroszország passzív szerepének lehetővé tétele végett, alkalmas időben és megfelelő formában határozottan ki kellene jelentenünk, hogy nincs szándékunkban Szerbiát annektálni, sem pedig anyagilag tönkretenni. Szerencsés kimenetelű háború után pedig Szerbiát, véleményem szerint, Görögország, Albánia és Bulgária javára kellene azon területektől megfosztani, melyeket a legutóbbi háborúban szerzett. Magunk részére pedig meg kellene elégednünk határaink stratégiai szempontból való javításával. Talán a hadiköltségek megtérítését is követelhetnők, ami Szerbiát jó időre függésbe juttatná velünk szemben. Ezeket a célokat tartanám háborús megoldás esetén a legmegfelelőbbeknek. Ha azonban Szerbia jóhiszeműleg teljesítené követeléseinket, nem kellene elvágni előle a visszavonulás útját... Meg kellene elégednünk megalázkodásával s ügyes politikával ki kellene aknáznunk diplomáciai sikereinket Bulgáriában és a többi balkáni államban.

    Ez alázatos tanácsokat van szerencsém, a mély felelősségérzet azon tudatával Felséged elé tárni, melyet ily komoly időkben minden tanácsadójának kötelessége mélyen átérezni. A felelősség egyaránt súlyos, akár cselekvésre, akár pedig passzivitásra határozzuk el magunkat. Minden körülmény alapos mérlegelése után nem tehetek egyebet, mint hogy tisztelettel ajánlom e memorandumomban jelzett középút választását. Ezáltal, úgy vélem, egy békés megoldás kínálkozik és a helyzet, ha a jövőben mégis elkerülhetetlenné válnék a háború, sok tekintetben a mi javunkra alakulna.

Tisztelettel kijelentem még, hogy végtelen odaadásom ellenére, vagyis inkább éppen emiatt, képtelen volnék egy olyan megoldás elfogadására, mely mindenáron háborút akarna előidézni.

Úgy látszik azonban, hogy Tisza nem igen tudta meggyőzni Ferenc Józsefet, mert Berchthold gróf Ischlből visszatérve még vadabbul izgatott az erőszakosságra, mint azelőtt. Németország pedig a maga részéről folyvást sürgette Bécset, miről tanúságot tesz gróf Szögyénynek, Ausztria-Magyarország berlini nagykövetének, Berchthold grófhoz július hó 12.-én küldött távirata, melyben azt közölte, hogy a Kaiser és környezete a szerbek elleni fegyveres akcióra buzdítanak és megbízták őt annak közlésével, hogy Anglia semleges fog maradni. Július hó 14.-én pedig II. Vilmos egy nyakatekert levelet írt Ferenc Józsefnek, melyben tulajdonképpen a baráti érzelem biztosításának leple alatt szintén csak háborúra nógatott a legalattomosabb módon:

„Kedves barátom!

Szívből hálát mondok Neked azért, hogy azon szomorú napokban, midőn tragikus események áldozata lettél és komoly elhatározások előtt állottál, gondolataidat baráti viszonyunkra terelted, erre való hivatkozással fejezvén be kedves leveledet. E szoros baráti kapcsot atyám és nagyatyám hagyatékának tekintem, barátságom viszonzásának módjában pedig országaink védelmének legjobb biztosítékát látom. Személyedhez való tiszteletteljes ragaszkodásomat ismerve, elképzelheted, mennyire nehezemre esett lemondanom bécsi utamról, mellyel nyilvánosan is szerettem volna tolmácsolni nagy fájdalmad alkalmából érzett mély részvétemet1.

Követed, kit kipróbált emberednek tartva, őszintén becsülök, bizonyára tudomásodra hozta, hogy a bekövetkezendő kritikus órák mind engemet, mind egész birodalmamat oldaladon fognak találni, amint ezt régi barátságunk s közös, szövetségesi kötelezettségeink egyaránt megkövetelik tőlünk. Nagy örömömre szolgál, hogy ezt most levelemben személyesen is megismételhetem.

A szarajevói rettenetes bűntény élesen rávilágított némely őrült fanatikusok vad üzelmeire, valamint azon pánszláv izgatásokra, melyek az állam alapjait akarnák megingatni. Nem feladatom állást foglalni a kormányod és Szerbia közötti nyílt kérdésben; úgy vélem azonban, hogy a tettlegességekkel dolgozó propaganda ellen erélyesen állást foglalni nemcsak morális kötelessége minden civilizált államnak, hanem egyúttal létfenntartási szükségesség is, minthogy az említett propagandák főcélja a monarchiák erős összetartásának megtörése. Teljesen tisztán látom az orosz pánszlávok részéről fenyegető veszélyeket, melyek országaidat és ennek folytán a hármasszövetséget érintik s mindenképen elismerem annak szükségességét, hogy megszabadítsad birodalmad déli határait a ráják nehezedő tűrhetetlen nyomástól.

Kész vagyok tehát kormányod törekvéseit a lehetőség határain belül támogatni és ezáltal megakadályozni egy új balkáni szövetség kialakulását, mely Oroszország védnöksége alatt állna és melynek éle ellened irányulna. E veszély elhárítása végett Bulgáriát is bele fogom vonni a hármasszövetségbe. Tehát, bár a bolgár jellem megbízhatatlansága miatt némi aggályaink vannak; utasítottam szófiai követemet, hogy ottani megbízottadat teljes mértékben támogassa szövetkezési törekvéseiben. Másrészt pedig megbízást adtam bukaresti képviseletemnek, hogy Károly királynál a Te utasításaidhoz igazodva járjon el, kifejtvén előtte az új helyzet által előidézett kényszerűséget, mely a Szerbiától való elszakadásra és a monarchiaellenes izgatások megszüntetésére kell hogy vezessen. Egyúttal rámutattam arra is, hogy mennyire fontosnak tartom Romániával való szövetségi viszony további ápolását, melynek Bulgária csatlakozása esetén sem szabad kárt szenvednie.

Végezetül engedd kifejeznem azon őszinte kívánságomat, vajha a nehéz napok után Ischlben megtalálnád az egészségednek olyannyira szükséges nyugalmat.

Őszinte ragaszkodássál és barátsággal,

Igaz híved:

Vilmos.”

Tehát a német császár, Ferenc József, a miniszterek, a katonai tanácsadók, szóval mindenki, a háborúra ösztökélt. Mit tehetett gróf Tisza egy ilyen hatalmas koalícióval szemben? Lemondani? De hisz ez szembehelyezkedést jelentett volna a hőn szeretett uralkodóval, megtagadását az osztrák szövetségnek, mintegy árulást. És milyen kilátása lehetett volna arra, hogy ilyen elhatározással megakadályozhatja a katasztrófát? A hatása ennek pusztán csak az lett volna, hogy a monarchiában megrendült volna a háború jogosságában való hit, kétségek, krízisek, belső zavargások támadtak volna, mikor éppen az összetartásra volt legnagyobb szükség. Ha legalább egész országát maga mögött tudta volna! De hisz Magyarország, melyet elragadott a szlávok iránt táplált régi gyűlölet, szintén csak a háborút akarna! Ő maga is szükségesnek tartotta ezt arra az esetre, ha Szerbia mérhetetlen szemtelenségével kikerülhetetlenné tenné az összeütközést. Végül pedig, még ha Magyarország kívül akarna is maradni a küzdelmen, ki biztosíthatná neki, hogy sértetlenül élheti túl a küszöbön levő általános összeütközést? Nem támadnák-e meg régi ellenségei és tegnapi szövetségesei egyaránt?...

Mindezekért és talán más okokból is, melyeket nem tudhattam meg, gróf Tisza az utolsó koronatanácson, melyet július 19.-én tartottak, végül beleegyezett azon durva ultimátum elküldésébe, mely ellen - mivel az a biztos háborút jelentette - annyit küzdött volt. Még egyszer felszólalt itt, annak kieszközlése végett, hogy tegyen a tanács a monarchia nevében egy olyan értelmű kijelentést, mely biztosítsa Európát arról, hogy a monarchiát Szerbiával szemben semmiféle annektálási szándék nem vezeti. De még ezt is megtagadták tőle. Fokról-fokra, minden ponton elvesztette a nagy játszmát.

A háború kitörésének napján Budapesten óriási tömeg verődött össze Tisza lakása előtt, hogy éltesse őt. Politikai pályafutásában ez volt az első eset, midőn látszólag az egész nemzet vele érzett. Vajon milyenek lehettek az ő gondolatai aznap? Hallgatott. Elfogadta ezt a hirtelenszületett népszerűséget; zsebre vágta a téves alapú éltetéseket és dicséreteket, mik az ő személyében magasztaltak bizonyos eszméket és elhatározásokat, melyektől ő annyira idegenkedett. Egy este azonban, midőn autón hazatért Gesztre és útközben mindenütt virággal fogadták, egy felsóhajtása sokat elárult rejtett érzéseiből. Midőn a fiatal asszony, kitől ezeket tudom, gratulált neki a kocsijában felhalmozódott virágokhoz, szomorú arccal így válaszolt: „Csak ne változzanak idővel kövekké ezek a virágok!

Magyarország mindjárt a háború első hónapjaiban veszélybe került. Az oroszok, galíciai sikereik után, hatalmas tömegekkel igyekeztek keresztültörtetni a Kárpátokon. Ebben a rideg, jég-, szikla- és erdőrengetegben egy szörnyű küzdelem fejlődött ki, melyben emberek, elemek és járványok versenyt pusztítottak. Különösen ez utóbbi istencsapása, melyet mi Nyugaton nem ismertünk meg, szedte tífusz alakjában kegyetlenül, ezrével, az áldozatokat. A hármasszövetség valamennyi csapatai megfordultak itt, de rövid idő multán nyugalmasabb helyekre kellett visszavonni mindegyiket, mert nem bírták ki a rettenetes küzdést. Egyedül a magyar csapatok tartottak ki rendületlenül odafenn. El is kell ismerni, hogy csak a magyar ellenállásnak tulajdonítható az orosz kudarc, mely azután a németek számára lehetővé tette, hogy kiaknázzák a keleti fronton elért sikereiket.

E tragikus körülmények között Tisza alaposan megállotta a helyét. Az ügy érdekében kifejtett rendkívüli energiája csak megerősítette azt a hitet, hogy a háborúért, melynek kimenetelétől ő annyira rettegett, leginkább ő vállalta a felelősséget. A környezetéhez tartozók, kik annak idején naponkint érintkeztek vele, beszélték, hogy belső érzelmeiből soha egy szóval sem födött fel semmit, de komor hangulata és arcának egyre mélyebbre vájódó redői bizalmasai előtt csak elárulták lelke szenvedéseit. Még mikor a végső siker is közelinek látszott, az események kedvező fordulásakor sem tudott felvidulni.

Mindvégig, az egyre növekedő nehézségek közepette is megtartotta azonban rendkívüli munkabírását, törhetetlen akaraterejét és mindenre kiterjedő tevékenységét, mely senkit nem kímélt, még a legfőbb katonai parancsnokság vezetőit sem.

Lassankint majd részletesebben megtudjuk, milyen volt Tisza grófnak a németekhez való viszonya a rettenetes háborús évek alatt; annyi azonban már most is bizonyosnak látszik, hogy eléggé zivataros lehetett. Például 1915-ben, mikor Németország a románokat vissza igyekezett tartani az Antanthoz való pártolástól, a „Kaiser” azt tanácsolta a magyaroknak, hogy mondjanak le Erdély egy részéről. Tisza erre azt válaszolta, hogy Magyarország területi épségének védelméért küzd, ha tehát a béke érdekében áldozatokat kell hozni, Németország járjon elől a jó példával!

1916. januárjában pedig Berlinbe ment, hogy a tengeralattjáró háború megkezdésének terve ellen küzdjön. Báró Ghillány földművelésügyi miniszter, ki útjára őt elkísérte, elmondta nekem, hogy Tisza grófnak sikerült a németeket elhatározásukban egy időre megrendíteni és hogy felfogását azonnal tudomására hozták a német császárnak2. A „Kaiser” azonban Zimmermann államtitkár útján azt a válasz adta Tiszának, hogy az Egyesült-Államok háborús beavatkozása mindenképen meg fog történni, akár adnak a németek erre okot, akár nem. Tisza tehát végül csak azt a tág értelmű ígéretet tudta kicsikarni, hogy a németek egy tisztességes béke megkötésére még területi engedmények árán is meg fogják ragadni az első kínálkozó alkalmat.

Ezt a dacos egyéniséget Bécsben sem kedvelték jobban, mint Berlinben. Ferenc József halála Tiszát az osztrák udvarnál levő utolsó támaszától fosztotta meg. Az öreg uralkodó élete utolsó percéig megtartotta Tiszát bizalmasának, sőt még atyai szeretetének is számos jelével halmozta el, bár természete egyáltalán nem hajlott az érzelmi ömlengésekre. Tisza viszont őszintén szerette királyát és valahányszor a fejedelméről beszélt, mindig csak jót mondott róla. Dicsérte úri gondolkodását, munkakedvét, hagyományos emlékezőtehetségét, politikai éleslátását, mely utóbbinak azonban, sajnos, 1914. júliusában, Tisza tanácsainak elutasításával, nem adta bizonyítékát.

Az új császár első gondja az volt, hogy felmentse szolgálataiktól a nagybátyja mellett megöregedett politikusokat. Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy Tisza is áldozatul fog esni. Vajon Tisza sejtette-e ezt, vagy pedig nyílt jelleme nem engedte meg neki, hogy higgyen ellene irányuló fondorlatokban? Tény, hogy sohasem mutatott semmiféle bizalmatlanságot a fiatal uralkodóval szemben. Bukása mégis megtörtént s a vágást minden kímélet nélkül mérték reá.

Károly király egyszerre csak elhatározta az általános titkos választójognak Magyarországra való kiterjesztését. Lehet, hogy ezáltal népszerűségre akart szert tenni; lehet, hogy magáévá tette a Habsburgok régi ideálját, mely a szláv befolyást a magyarok rovására akarta növelni, vagy talán azért tette ezt, mert más módot nem talált Tisza eltávolítására. Hosszas vitatkozás után mégis sikerült neki Tiszával megegyeznie egy választójogi reformtervezetre vonatkozólag.

De mikor Tisza a végleges szövegezést kézhez kapta, meglepetéssel konstatálta, hogy az egyáltalán nem fedi a megbeszélt javaslatot. Jelentést tett erről az uralkodónak; kinek vonata a frontra való induláshoz éppen készen állott. A császár szalonkocsijában fogadta Tiszát, és itt minden megokolás nélkül tudtára adta neki felmentését.

Milyen hatással volt az eseményekre ez a durva elcsapás? Milyen szerepet játszott volna Tisza a császár különbéke-kísérleteiben? Vajon visszautasította volna azokat, mint a szövetségi hűség megsértését? Vagy pedig azt gondolta volna-e, hogy a kettős-monarchia érdekeiért a szövetséget is fel kell áldozni? A vélemények megoszlanak ezekre nézve. De hagyjuk ezt a kérdést, melynek különben sincs gyakorlati jelentősége. Midőn a császár megtette híres lépését az Antant felé, Tisza messze volt az udvartól. Elment a kárpáti frontra, hol mint ezredes szolgált a debreceni huszárezred kötelékében, teljesen alávetve magát a katonai fegyelemnek. Együtt élt a közemberekkel, megosztva velük a szenvedéseket és fáradalmakat, mindig a legexponáltabb helyre kéredzkedve és csak nagyritkán hagyva el a frontot, hogy néha a parlamentben is megjelenhessen.

Mikor Franchet d'Espérey tábornok bolgár frontáttörésének híre megérkezett az országba, Tisza Budapesten volt. Franciaországban a németek hátrálóban voltak, a Piavénál az osztrák haderő megbomlott. Magyarország veszve volt s a végkatasztrófa bizonyosságával egyaránt nőtt a Tisza iránti elvakult gyűlölet. A vesztett háború minden keserűsége és elfojtott dühe az ő fejére zúdult, őt tették felelőssé a haza végromlásáért.

Egy nálánál gyengébb lélek ekkor mentegetődzésre gondolt volna és feltárta volna azt, hogy 1914 júliusában nem rajta múlt a háború kitörésének elhárítása. De annak idején barátai és párthívei hangosan éltették őt, és mint a háború előidézőjét dicsőítették. A jó közhangulat megóvása végett akkor nem hazudtolta meg az általánosan elterjedt meggyőződést, s óriási népszerűségre tett szert. Most, hogy a dolgok rosszra fordultak, feltárhatta-e azt a titkot, melyet makacsul megőrzött, míg az hírnevének szolgált? Megtörhette-e a hallgatást, csak hogy az általános összeomlás közepette megmentse személyes presztízsét?...

Az 1918. október 17-i ülésen, mely bizonyára egyik legizgalmasabb napja volt a régi magyar parlamentnek, utolsó beszédében igyekezett a nemzetet további küzdésre bírni és visszaadni neki elvesztett önbizalmát: „Elvesztettük a háborút - mondotta -, de ebben a rettenetes küzdelemben a magyar nemzet megtett mindent, hogy kiküzdje magának ellenségei tiszteletét és becsülését. Az egész világ tudja, miként ápolták nálunk a sebesült ellenséget, és milyen bánásmódban részesültek az idegenek, kik nálunk maradtak3. Melyik az a nemzet, mely nagyobb hősiességgel és több lovagiassággal verekedett volna, mint a magyarok? Hol van az a nép, mely a létért kevesebb gyűlölettel és több nemes érzéssel küzdött volna, mint a magyar?...” De senki sem hallgatott már ennek a gyűlölt embernek a szavára. A szökevény katonák ezrével özönlöttek Budapest felé, magukkal hozva négy kínos esztendőnek minden felgyülemlett keserűségét és a csúf vereség miatt érzett gyilkos haragot. A városban szerteszéjjel a lázongás és forradalom szelleme terjedezett. Tiszát kérlelték barátai, hogy hagyja el a fővárost, hol nincs többé biztonságban, és meneküljön birtokára; de hiába volt minden, ő maradni akart. Pedig egyáltalán nem ringatta magát illúziókban jövendő sorsa felől. „Ha a szélső pártok hatalomra jutnak - mondta egy nap meghittjének -, vezetőik egy pontban bizonyára meg fognak egyezni; engem darabokra tépetnek és tagjaimat ki fogják szegeztetni a város négy sarkán.

Ez a nap nem sokat késett. Károlyi gróf pártfogásával Budapesten egy nemzeti tanács szervezkedett, mely a rendes kormány helyét szándékozott elfoglalni. Ez a tanács titkos ülésen elhatározta, hogy el kell tenni láb alól azt az embert, aki egyedül volna képes ellenszegülni terveinek. Három tanácstagot - Kéri Pál és Fényes László zsidó újságírókat5 és Csernyák Imre kapitányt, ki katonaszökevény létére magát a katonai szovjetek elnökének nevezte ki - megbíztak azzal, hogy béreljenek gyilkosokat. Százezer korona segítségével össze is gyűjtöttek ezek egypár kétes egzisztenciát: Pogány József zsidó újságírót, Dobó katonaszökevényt, Horváth-Szanovits szökevény tengerészt, Hüttner aktív tisztet, Gärtner ismeretlen foglalkozású zsidót és még néhány csirkefogót. Ezek azután csak a kedvező alkalmat lesték a cselekvésre.5b

Budapesten az 1918. október 31.-re [csütörtökre] virradó éjszakán a Károlyi és hívei által előkészített forradalom kitört. Aznap reggel, szokása szerint, Tisza korán kelt, hogy munkához láthasson. Mogorva, nyirkos idő volt; kellemetlen deres köd nehezedett annak a városrésznek a kis kertjeire, melyben Tisza is lakott. Ez a városrész eléggé emlékeztet Neuilly vagy Auteuil egyes részeire. Tisza csak az újságokból tudta meg az éjszaka eseményeit. Nemsokára megérkezett hozzá unokahúga, Almássy Denise grófnő, ki a város egy jó darabján át gyalog jött és megfigyelte a közhangulatot. Nem titkolta nagybátyja előtt, hogy élete minden bizonnyal veszélyben forog. Könyörgött neki, hagyja el lakását és meneküljön birtokára, vagy vidéki barátaihoz. Tisza megköszönte húgának gondoskodását; de nem engedett kérésének, „mert - úgymond - nem akarom magammal vinni a veszélyt senkinek a házába; sohasem bujkáltam életemben s úgy akarok meghalni, amint éltem”.


...egykor...


...napjainkban...

XIV. Hermina út 45. Roheim-villa

Ezek után felesége átadott neki egy levelet, melyben a szomszéd villában lakó egyik barátja figyelmezteti, hogy merénylet készül ellene és hogy gondoskodjék megfelelő védelemről. „Az intézkedések már megtörténtek odafenn” - felelte kálvinista megnyugvással. Ezután két levelet írt: egyet gróf Hadik miniszterelnöknek, egyet Budapest katonai parancsnokának. Mindkettőben szolgálatait ajánlotta fel a haza érdekében. Azután megvizsgálta pisztolyát, rendezgette irományait s néhányat elégetett közülük. Felesége könyörgött neki, ne égessen el semmi olyat, ami igazolhatná múltját, s esetleg életét is megmenthetné. „Ezek a levelek - mondotta - semmi hasznot sem hoznak már nekem, másokra nézve pedig igen kompromittálók.” Tűzbe vetette annak a levélnek a másolatát, melyet 1914. júliusában írt volt a császárhoz, hogy mérsékletre bírja; tűzbe dobta ama hírhedt koronatanács jegyzőkönyvét is, mely igazolta, mily hiábavaló volt minden erőlködése, hogy a háború igazi előidézőit - Berchtholdot, Stürgkhöt, Bilinskyt6, Conradot és Krobatint - észre térítse.

Ebéd után, amit Magyarországon kettő körül szokás felszolgálni, a klubjába akart menni, amint naponta szokta volt. Feleségének és Almássy grófnőnek kérésére azonban elállt ettől a szándékától. Időről időre egy-egy puskalövés hangja hallatszott be a villába. Tüntető csoportok gyalázó kiáltásai törték meg a csendet. A két asszony halálos aggodalommal várta Tisza mellett a bekövetkezendőket. Az őszi esthomály már besompolygott a kertekbe, mikor öt óra körül Tisza inasa halotthalványan jelentette, hogy katonák erőszakkal betörtek a villába, és beszélni akarnak a gróffal. Ekkor Tisza mintegy búcsúképen megszorította szolgája kezét, és e szavakkal távozott: „Jól van, fiam, mindig hű szolgám voltál.” Revolverét kezébe fogta, s határozott léptekkel átment a szomszéd szalonba, honnan lépések, suttogó hangok és a parketthez verődő puskatusok zaja hallatszott be. Felesége és húga nyomon követték őt.

Három ember állott a hall közepén, három pedig a bejárat előtt; a többiek kint várakoztak az előszobában és a kertben. A csendőrök, kik a villa őrzésére voltak kirendelve, első felszólításra megadták volt magukat.

- Mit kívánnak tőlem, uraim? - kérdezte Tisza gróf a hall közepén állóktól.

- Ítélkezni jöttünk - mondotta az egyik, ki a banda vezérének látszott -, mert maga okozta a háborút.

Egy másik folytatta:

- Maga az oka annak, hogy négy évig sínylődtem az állásokban, és hogy a feleségem ezalatt megcsalt!

A harmadik pedig kegyelmes úrnak szólítva őt, a fia halálát vetette szemére.

Tisza gróf így válaszolt:

- Fájlalom, mint maguk, az óriási katasztrófát, mely reánk zúdult, de ha jobban volnának értesülve, engem nem vádolnának ennek előidézésével.

- Hazudik! És különben sem vitatkozunk fegyveres emberrel. Tegye le a pisztolyát!

- Szívesen - válaszolt Tisza -, de maguk meg tegyék le a puskáikat!

- Dobja el előbb a revolverét!

Tisza egy pillanatig habozott, majd elképzelve ellenállása esetén a nőket sem kímélő rettenetes öldöklést, inkább engedett, s egy közelálló asztalra letette pisztolyát.

Az egyik gyilkos ekkor Tisza grófnéra mutatva, így szólt:

- Most pedig menjen ki az a kövér asszony, mert magának ütött az utolsó órája!

Erre mind a hárman egyszerre célba vették Tisza grófot, ki kirántva magát az asszonyok védő karjaiból, nekiugrott a támadóknak; de már későn. Három lövés dördült el, s ő azonnal összerogyott. Felesége és Almássy grófnő, ki szintén megsebesült, föléje hajoltak, és még hallották utolsó szavait.

- Tudtam! Ennek meg kellett történnie.

Pár pillanat múlva kilehelte lelkét.

Az ezután történteket Radvánszky úr, Tisza unokaöccse, a következőképpen mondta el nekem:

Ebéd után Tisza klubjába küldte volt őt, hogy információkat szerezzen be a történtekről. Itt hallotta meg a merénylet hírét, s azonnal hazasietett. A holttestet még a földön elterülve találta. A cselédek segítségével egy ágyra fektették. Ekkor egy tiszt, ki magát a hadügyminiszter7 kiküldöttjének mondotta, bebocsátást követelt. Először azt kérdezte, hogy lehet-e valamiben a családnak segítségére, azután kijelentette, hogy a miniszter azzal is megbízta, hogy szerezzen adatokat a merénylet részleteiről, végül meglehetős zavartan egy szolgálati jegyet húzott elő a zsebéből azzal, hogy még meg kellene győződnie arról is, hogy a kegyelmes úr csakugyan meghalt-e?

- Nézze meg! - mondotta Radvánszky, feltárva azon szoba ajtaját, melyben a holttest feküdt.

Alig ment el a tiszt, egy újabb érdeklődő jelentkezett. Ez a katonatanács nevében jött. Ő is azt akarta megtudni, vajon a „gróf” csakugyan meghalt-e? Mivel azonban nem tudott írásbeli meghatalmazást felmutatni, nem bocsátották be.

Két nap múlva Tisza grófot Gesztre szállították s ott a családi sírboltban temették el. Kevéssel az elszállítás előtt gróf Károlyi egy koszorút küldetett a családnak ily felírással: „Nagy ellenfelemnek, a kibékülés jeléül.” Tisza grófné a szemétdombra dobatta ki e virágokat.

Tisza gyászkísérete három kocsiból állt, melyekben a családtagok foglaltak helyet. Az a hír terjengett, hogy a csőcselék az állomás körül meg fogja támadni a menetet. Ebből azonban semmi sem lett. De a peronról egypár tüntető köveket dobott a vonatra, melyek közül egy majdnem Almássy grófnőt érte.

A koporsót szállító vonat tömve volt hazatérő katonákkal. A zsúfoltság oly szörnyű volt, hogy sokan a lépcsőkön és ütközőkön helyezkedtek el, sőt még a Tiszát szállító vagon tetejére is jutott utas. Radvánszky úr, ki zsebében revolverrel őrt állott a koporsó mellett, beszéli, hogy az egész úton hallotta, amint a katonák szidták nagybátyját, s a vagon tetejét rugdalták, mintha a holttesten tipornának.

Egy másik felejthetetlen részlet volt az a perc, mikor egy állomáson egy szembejövő katonaszállítmánnyal találkoztak, mely megtudva, hogy az egyik vagon Tisza holttestét viszi, örömének hangos éljenzéssel adott kifejezést; mikor pedig a két vonat elvált, az állomás a legádázabb gyűlölet sugalmazta szitkoktól harsogott.

Geszten egyetlenegy fekete zászló sem jelezte a házakon a falu gyászát. Csupán a kastély harangja kondult meg egy kis időre, de az is csakhamar elhallgatott, mert a falu lakosai agyonveréssel fenyegették meg a harangozót.

Így temették el az emberek szitkai és a dolgok némasága közepett gróf Tisza Istvánt, ez igazi tragikus hőst. Kissé maradi, de rendkívül erélyes lelke sokszor emlékeztetett engem a kálvinizmus nagy alakjaira: Coligny admirálisra, a Witt-testvérekre és a skóciai puritánokra.

Az öt miniszter közül, kik az 1914 július 7.-i koronatanácson részt vettek, ő volt a második, ki erőszakos halállal múlt ki. Adler nevű zsidó szocialista pisztolylövésének még őelőtte esett áldozatul gróf Stürgkh. A többiek sorsa kevésbé tragikus kimenetelű. Berchthold gróf mihelyt megszimatolta; hogy a helyzet rosszra fordul, kereket oldott és Svájcban telepedett meg, hol még ma is éli a dúsgazdag főúr előkelő életét. Krobatin lovag Grácban üdül, ebben a bájos stíriai városban, mely erdős hegyei között meghúzódva; a nyugdíjazott vagy bukott hivatalnokok valóságos paradicsoma. Hötzendorfi Conrad pedig valahol „Emlékeit” írja8. S minthogy az emberi dolgokban, még a legszomorúbbakban is, mindig találkozik valami komikus vonás, meg kell említeni, hogy ugyanaz a Bilinsky gróf, ki mint közös pénzügyminiszter annak idején olyan elkeseredetten küzdött Tisza ellen és a háború kitörése mellett, annak elvesztése után az entente hatalmak vére árán újjászületett Lengyelországnak egy ideig kormányelnöke volt!


1 A német császár ui. Ferenc Ferdinánd temetésére megígérte volt megjelenését.

2 Ghillány báró ez állítása teljesen igazolást nyert a Hefflerich-per tárgyalása során.

3 A brit háborús propaganda azt állította, hogy a németek a sebesült hadifoglyokkal embertelenül bánnak. Íme egy brit háborús plakát, amely jó példa erre.

4 Tharaudék itt a Magyar Nemzeti Tanácsra gondolnak, de valószínűbb, hogy a Katonatanácsban tervelték ki Tisza István meggyilkolását.

5 Fényes László nem volt zsidó származású, bár Az Est újságírójaként baloldali és filoszemita írásokat közölt.

5b Tisza ellen három merényletet követtek el, az utolsó az életébe került. Az első eset 1912. június 7-én történt, amikor az obstrukció miatt kitiltott Kovács (Strasser) Gyula nevezetű ellenzéki képviselő a karzatról három lövést adott le az elnöklő Tiszára, akit azonban nem ért találat. Ezt követően Kovács fejbe lőtte magát, de mint kiderült, sérülése nem volt halálos. Tiszát egyáltalán nem billentették ki az események, nyugodtan folytatta az elnöklést. Mivel azt hitte, hogy a merénylő meghalt, a következőt mondta: „A most lefolyt eset szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól. Azt hiszem az ő eljárása és a sorsa felett azzal a részvéttel térhetünk napirendre, amivel minden őrült embernek szomorú viselkedése felett.” Kovácsot később elmeszakértői vélemény alapján felmentették, mivel „a vádbeli cselekményt mélyebb öntudatzavarban követte el”. A második eset 1918. október 16-án történt. Ez már szervezett volt, s egy Lékai János nevezetű illetőt bíztak meg a végrehajtással. Lékai (Leitner) János 1917-ben belépett a szélsőbaloldali szabadkőműves filiáléba, a Galilei-körbe, majd később Korvin-Klein Ottó bandájához csatlakozott. Az Országházból autója felé Tiszára Lékai rá akart lőni, de fegyvere csütörtököt mondott. Megbízói „forradalmi szocialisták” voltak, s ezzel kapcsolatban felettébb érdekes, hogy a letartóztatott Lékai már a Károlyi-rendszer idején szabadlábra helyeztetett. Károlyi Mihály szerepe Tisza István meggyilkolásában máig nem tisztázott. Tény azonban, hogy a Károlyi palota báltermének ablakába - nem úgy mint Tisza lakásán! - október 30-án szerdán géppuskát állítottak, és a forradalom véghezvívői - Szántó Béla, Landler Jenő, Csernyák Imre százados például - sorra jelentettek Károlyinak a fejleményekről. A telefonközpontban lévő kémjeinek - és Purjesz Lajos közreműködésének - köszönhetően Károlyi pontosan tudott báró Lukachich Gábor altábornagy (akit október 25-én budapesti katonai parancsnokká neveztek ki) minden telefonbeszélgetéséről. A középületek megszállása után a foglyul ejtett városparancsnokot, Várkonyi Albert tábornokot, éppenséggel Károlyihoz vitték, az Astoriaba. Október 31-én csütörtökön aztán Hadik gróf lemond az egynapos miniszterelnökségről, és ekkor József főherceg - az erő nyomására - Károlyit bízza meg kormányalakítással. Károlyi maga írja emlékirataiban: "Nem tárgyalás volt ez, hanem teljes és feltétel nélküli kapitulálás." Itt tehát a fegyveres felkelés és puccs minden ismérve fellelhető. Károlyi emlékirataiban (Hit, illúziók nélkül - Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982) - önigazolásként - a következőket írja még: "Tisza gyáva meggyilkolása volt az első és egyetlen vérfolt, amely a mi októberi forradalmunk becsületén esett." E mondathoz fűzött megjegyzésében Friedrich Istvánt, mint a gyilkosság sugalmazóját, vádolja, bár ez lehet egyéni bosszú is, amiért Friedrich később átállt az ellenforradalom oldalára.
A Horthy-korszakban, Tisza István meggyilkolása ill. felbújtás vagy bűnrészesség vádjával perbe fogott személyek: Fényes László újságíró (Az Est), Kéri Pál (Károlyi titkára), Pogány József, volt kommunista hadügyi népbiztos, Dobó tengerészőrmester, Hüttner Sándor főhadnagy, (Horváth-)Sztanykovszky Tibor hadapród,Friedrich István, és még két személy. A Tisza-perben Gadó István kúriai bíró ítélkezett 1921. október 6-án. Fényes Lászlót, bizonyítékok hiányában, szabadon engedte. Kéri Pál a szovjet kormánnyal kötött fogolycsere egyezmény alapján Moszkvába került. Pogány Józsefet nem sikerült letartóztatni, mert ő a proletár forradalom bukása után Bécsbe, majd Moszkvába szökött. Sorsa elől így sem menekült, mert Sztálin 1937-ben kivégeztette. A vádlottak közül végül csak ketten maradtak börtönben: Hüttner Sándor, aki 1923-ban a börtönkórházban meghalt, és Sztanykovszky Tibor, aki letöltötte a hadbíróság által rá kiszabott 18 éves fegyházbüntetést, és 1938-ban szabadult a szegedi Csillag-börtönből. Lásd még: Pölöskei Ferenc: A Tisza-gyilkosság jogi következményei.

6 Bilinsky Bilinsky cs. és kir. pénzügyminisztert, aki egyszersmind Bosznia és Hercegovina ügyeinek is meghatalmazott minisztere volt. Az 1918. év őszi forradalma után Lengyelországba megy és ott pénzügyminiszter lesz.

7 Linder Béla aznap kinevezett hírhedt hadügyminiszterről van szó. Született 1876-ban (pontos születési dátuma ismeretlen), meghalt Belgrádban 1962-ben. A háború előtt Ferenc Ferdinánd szolgálatában állt. Az őszirózsás forradalom vezérkari ezredesként érte. 1918. aug. 31- től nov. 9-ig Károlyi Mihály kormányárak hadügyminisztere. 1918. november 2-án, a budapesti helyőség tisztjeinek eskütételekor mondotta el a hírhedt mondatot: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni!”. Nov. 9-től dec. 12-ig a béketárgyalások előkészítésével megbízott tárcanélküli miniszter. A Tanácsköztársaság idején különböző diplomáciai feladatokat hajtott végre mint a hadügyminisztérium bécsi katonai megbízottja (1919. máj.-aug. 5.). A Tanácsköztársaság bukása után Pécs polgármestere, a pécsi szocialista párt tagja, a "Pécs-Baranyai Köztársaság" egyik vezetője. A jugoszláv csapatok kivonulása után Jugoszláviába menekült, ott is halt meg.

8 Conrad von Hoetzendorf személyes naplója meg is jelent. "CONRAD von Hoetzendorf,(Franz) [FrhrJ. [Teils.] Private Aufzeichnungen. Erste Veröffentlichungen aus d. Papieren d.k.u.k.Generalstabs-Chefs.Bearb.u.hrsg.v.Kurt Peball. - (Wien, München): Amalthea (1977)"

Előző Tartalomjegyzék Következő

</BODY> </HTML>