V. FEJEZET

Egy törekvő mágnás.

Míg Tisza szívesen emlegette köznemesi eredetét gróf Károlyi Mihály régi származású főnemességével szokott kérkedni. Egyik őse XIV. Lajos szövetségesének, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemnek az oldalán küzdött míg meg nem kötötte a szomorú emlékű szatmári békét, minek elismeréseképpen a Habsburgoktól a grófi címet kapta. A „nagy király” ekkor szintén békét kötött az osztrák uralkodóházzal, Rákóczi pedig magára hagyatva, kénytelen volt feladni a Habsburg-ház fennhatósága elleni küzdelmet és Versaillesba menekülni. Ez idő óta a Károlyi-család mindig nagy szerepet játszott a kettős monarchiában és óriási birtokokra tett szert. Húsz éves korában gróf Károlyi Mihály hercegi vagyon ura volt. Néhány százezer hektáros majorátust s Budapesttől egy óra járásnyira egy negyvenezer holdas hitbizományt örökölt; a főváros szívében pedig egy gyönyörű palotát, melyet megbecsülhetetlen értékű park vesz körül.

Különös fiú volt ő. „Óvakodjatok a megbélyegzettektől”, mondja a Biblia1. Károlyinak születésekor hiányzott a felső szájpadlása, és nyolc-tíz éves koráig még alig tudott beszélni. Később arany szájpadlást tetettek a szájába1a, de beszéde sohasem javult meg teljesen. Társalgása zavaros dadogás volt, mely ugatáshoz lett hasonlóvá, mihelyt belemelegedett a beszédbe. Önérzete sokat szenvedhetett emiatt.

Mint minden beteges gyermek, ő is undorodott a világtól és gyűlöletes volt előtte mindaz, ami normális és egészséges fejlődésű volt. Egy alkalommal megjegyezte, hogy: „már gyermekkoromban leghőbb vágyam volt, hogy egy forradalmat csinálhassak”. Fiatalember korában a sportokra vetette magát; vadul űzte, de kevés sikerrel. „Veszélyes póló-ellenfél volt - jegyezte meg róla Teleki gróf -, mert labda helyett mindig a lovak lábait ütötte el. Ha vadászatra ment, mindig a legexcentrikusabb angol divat szerint öltözködött és legújabb gyártmányú fegyverrel jelent meg, töltényeit azonban hiába puffogtatta el, vadat sohasem ejtett velük.” Általában mindenben a végleteket kereste, de kevés siker kísérte vállalkozásait. A királyság egyik leghírhedtebb kártyása volt. (Nagy szó ez, mert Magyarországon Isten tudja hányan vannak ilyenek!) De ezen a téren is balszerencsével küzdött. Százezreket veszített egy-egy játszmán, s nagy vagyona ellenére mindig el volt adósodva. Egy időben ő tartotta az autóbalesetek rekordját. Teleki grófné előtt egy alkalommal így nyilatkozott: „Az élet értékét a váratlan események és az új helyzetek varázsában látom.” Ilyenfajta életfelfogás helyénvaló lehet egy kedvteléseinek élő dandynél, de felette veszélyes formát ölthet egy olyan főúrnál, kinek becsvágya az ország ügyeinek vezetését is célba veszi. Mivel Magyarországon mindig a mágnások voltak a közügyek élén, természetes, hogy Károlyit is elragadta idővel a politizálás szenvedélye s mint valami újszerű sportra, rávetette magát a politikára.

Mint az Orczy-ház Budapesten a zsidóság emelkedésének szimbóluma, úgy jelképezi a Nemzeti Kaszinó az arisztokrácia hatalmát2. Magyarországon 1848 óta itt találkoztak mindazok a mágnások, kiknek ősei Kossuth oldalán küzdöttek. A legtöbben azonban '67 után Tisza példáját követve, az osztrák szövetség szükségességét vallották, mert az orosz veszedelemmel szemben a hármasszövetségben látták az ország biztonságának megvédését. Egy ízlésük szerint túl demokratikus hajlamú Európa szívében örömest tartottak a konzervatív Németországgal, mely segített nekik országuk hűbéruralmi jellegét fenntartani. Magyarország a legújabb időkig meglepő módon hasonlított az 1789. előtti Franciaországhoz. Ötven-százezer hektáros nagybirtokok voltak itt az egyházi és világi főurak tulajdonában; kötött birtokok, melyek az állam számára alig jelentettek némi jövedelmet. Fennmaradtak itt a megyei autonóm szervezetek is, melyek a nemességnek és a papságnak hatalmas befolyást biztosítottak a közügyekben.

Természetes, hogy >Károlyi Mihály is tagja lett a Nemzeti Kaszinónak. Eleinte csak kártyázott itten s mivel legtöbbnyire veszített, felhalmozódó adósságai erősen alászállították hatalmas vagyona által nyújtott presztízsét. Senki sem vette komolyan ezt a vad kártyást és tobzódó világfit, ki a politikai vitákban is szeretett volna tündökölni. Testi fogyatkozása azonban, mely hangját ugatáshoz tette hasonlóvá, nagyon megnehezítette közéleti szereplését. Ezen a téren is, mint mindenütt, igyekezett tehát balsorsát különcködéssel megbosszulni. Tüntetően szembeszállt környezetének véleményével. Az általános titkos választójog hívének vallotta magát, és hangosan követelt oly agrárreformot, mely a nagybirtokokat a parasztság kezére juttatta volna. Külpolitikai programjául pedig a régi 48-as párt elveit vette át. Ez a párt, mely tíz képviselőnél alig számlált több tagot, határozottan ellensége volt Ausztriának és Németországnak, de inkább csak elméletileg, mert a gyakorlatban többször megtántorodott. Ez szakítani akart a hármasszövetséggel, és alkalomadtán szívesen hangoztatta rokonszenvét Franciaország iránt. Minden háborúnak eleve ellensége volt, mert az eredmény szerinte Magyarországra nézve csak ártalmas lehetett: ha az ország győztesen kerül ki a küzdelemből, ez a német fennhatóság kiterjedését jelentette volna; ha pedig vesztesen végzi, bizonyosnak látszott az ország megcsonkítása és a szláv uralom megalakulása Közép-Európában.

Midőn Károlyi ezekhez az elvekhez csatlakozott, fajának és családjának hagyományaihoz simult, mert hisz nagyapját, Batthyány miniszterelnököt 1848-ban az osztrákok főbelövették, nagyanyját pedig Haynau katonái nyilvánosan megbotozták. Ő maga rokona lévén a Dillon- és Polignac-családoknak, természetes, hogy rokonszenvezett Franciaországgal.

Az elvek azonban inkább képviselőik által, mintsem saját erejüknél fogva diadalmaskodnak, s Franciaországra nézve talán inkább balszerencse volt az, hogy magyarországi pártfogója éppen Károlyi Mihály volt.

Természetes, hogy ily körülmények között két olyan homlokegyenest ellenkező természet, mint a Tiszáé és a Károlyié, okvetlenül ellenségeskedésbe került. Az egyiknek lelki egyensúlya tökéletes volt; ereje nyers, a hatalom szenvedélyével, de minden kicsinyes hiúságtól menten. Nagy tekintélyével a német politika védelmébe állott, mely mind reá, mind országára nézve gyászos kimenetelű lett. A másik tele beteges nyugtalansággal és feltűnési vággyal, az eszmék belső értékével és igazságosságával nem igen törődött, s inkább csak politikai pályájának támaszául használta fel őket.

Tisza megvetette Károlyiban a nyomorék ember nyugtalanságát, Károlyi pedig irigyelte Tisza szónoki tehetségét és azt a természetes tekintélyt, melyet maga annyira nélkülözött. Egy heves parlamenti vita után lovagias összeütközésre került köztük a sor. A párbaj során Károlyi folyton fokozódó dühvel támadott, Tisza pedig a legnagyobb hidegvérrel parírozva, harmincöt laposvágást mért mérges ellenfelére. Aznap este mégis kijelentette a kaszinóban, hogy Károlyi nagyon jól verekedett2a. Egypár év mulva azonban, látva Károlyinak országára gyakorolt káros befolyását, unokaöccse előtt így nyilatkozott: „Kezdem hinni, hogy párbajom alkalmával kár volt kímélnem Károlyi életét…” 1914. tavaszán a 48-as párt vezetője, Kossuth Ferenc meghalt. Ez elég gyenge politikus volt, nem bírta el nagy nevének súlyát, és titokban egyezkedett azzal a kormánnyal, melynek a nyilvánosság előtt ellenségéül vallotta magát.

Károlyi megragadta az alkalmat, s a párt élére állott. Működését egy széles alapokra fektetett propagandaút szervezésével kezdte meg. Több magyar képviselőnek Pétervárra és Párizsba kellett volna mennie, hogy az ottani politikusokkal érintkezésbe lépjenek. Ő maga titkára, Friedrich István és több barátja kíséretében Amerikába ment, hogy az ottani kétmillió emigráns magyart megnyerje akciója számára, és az ehhez szükséges pénzt összegyűjtse. E körútja némi sikerrel is járt. Ennek befejezése után haza akart térni, de a háború kitörése még a tengeren érte őt. Bordeauxba érkeztekor környezetével együtt, mint ellenséges állam alattvalóját, internálták. Innen azonban a francia kormány hamarosan elbocsátotta, s ő Spanyolországon, majd Génuán át hazatért. Távozása előtt azonban meg kellett ígérnie, hogy nem fog az Antant ellen fegyveresen küzdeni. Míg a német fegyverek diadalmaskodtak, nem igen jutott szerephez hazájában. Mégis elítélte a győztes béke gondolatát, mert ez szerinte Magyarországot örökös háborúra kényszerítette volna. „A Dunánál szélesebb állásokkal kell majd az országot körülvenni, és a nemzet egész lakossága sem volna képes azokat megvédeni” - mondotta ő. De a verdun-i és somme-i kudarcok után, midőn a német győzelem már nem látszott olyan bizonyosnak, s különösen mikor Oroszország is kiállt a küzdelemből, népszerűsége a falu népe előtt nagy mértékben emelkedett. Mivel az orosz hadsereg számításon kívül esett, a magyar parasztok számára a háború elvesztette értelmét. Az ő szemükben a további küzdelem célja csakis a gyűlölt németek segítése volt. Ez az ok azonban nem látszott elegendőnek az öldöklés továbbnyújtására. Mind a katonák, mind a parasztok szívesen fogadták Károlyi osztrák- és németellenes politikáját, és e német szolgaságban sínylődő országban, hol a generálisok parancsoltak, Károlyi lassankint mindinkább azon embernek tűnt fel, ki az általánosan óhajtott béke meghozatalára egyedül lesz képes.

Budapesten néhány entellektuel csoportosult köréje: radikálisok, szabadkőművesek, szocialisták, többnyire zsidók, és valamennyien munkatársai két folyóiratnak, melyek hatása vagy tizenöt év óta jelentékeny volt Magyarországon. A Huszadik Század a társadalmi szervezetre vonatkozó legmodernebb eszméket terjesztette, a Nyugat a nyugat-európai szellemi élet legújabb divatjait ismertette. Amazt Jászi Oszkár szerkesztette, ki vagy húsz évén át nem minden intelligencia és jóakarat nélkül védelmezte a nemzetiségi kisebbségeket, melyekkel Magyarországon gyakran rosszul bántak. Ismertem őt nemrég, egyetemi hallgató korában. Igen derék fiú volt, de könyvtudós, holdkóros ábrándozó, amint azt a következő kis történet is bizonyítja.

Egy alkalommal, mikor csecsemő fiát a dajka karjaiban látta, eszébe jutott, hogy ez a parasztleány saját gyermekét valószínűleg elhanyagolja a gazdag gyerek miatt. Azonnal elhozatta hát falujából a másik csecsemőt, és megparancsolta a dajkának, hogy táplálja mind a két gyereket. Egypár hónap múlva a tejtestvérek halottak voltak... Ugyancsak ilyenfajta utópisztikus tévedést követett el ő miniszter korában is, mikor Erdélyben mind a román, mind a magyar parasztoknak fegyvereket osztatott széjjel, melyekkel ezek azután nem a hazájukat védték, hanem inkább egymást öldösték.

Hatvany Lajos, egy gazdag zsidó- és bankár-család tagja volt a Nyugat megalapítója és fenntartója. Mikor húsz éve megismerkedtem vele, csak francia könyveket olvasott, és senkit sem becsült Sainte-Beuve-nél magasabbra. Élénk, lelkesedő temperamentumú ifjú volt ő, igyekezett félreismert tehetségeket felfedezni, és a nyomorból kisegíteni. Számos kedves órát töltöttem el vele, atyjának főúri kényelemmel berendezett hatvani kastélyában (melyről a család magyarosított nevét is vette), vagy pedig Budán, a direktórium-korabeli, aranypolcos és győzelem-angyalkás cukrászdában. Egypár évvel később Párizsban láttam őt viszont, hová csak rövid időre jött. Ízlése ekkor már tökéletesen megváltozott. Megvolt ugyan még benne az a fiatalos hév és lázas lelkesültség, melyek fajára annyira jellemző hadonászó mozdulatokban szoktak kifejezésre jutni. Irodalmunkat azonban, mely szerinte túlságosan józan, megutálta, s már csak a legmodernebb németeket tudta élvezni. Akkoriban egész idejét Berlinben töltötte s emlékezem rá, hogy egy egész csomó ismeretlen nevű teutont mint elsőrangú lángelméket emlegetett előttem. Ezek művei, szerinte, mind jóval felette állottak a francia írók munkáinak, az egy Charles Louis Philippe kivételével.

A modernizmus jeligéje alatt Hatvany Lajos és társai határozottan szakítottak mindazokkal az erkölcsi és szellemi hagyományokkal, melyek a földműves és pásztor Magyarországból egy régi és nemes nemzetet formáltak, s melyekhez az ember úgy ragaszkodik, akárcsak nálunk a Provence-hoz. Nyomtalanul eltűntek múltnélküli irodalmukból azok a tipikus alakok, kik azelőtt benépesítették a magyar írók műveit. Jókai romantikus alakjait, báró Kemény büszke és fejes főurait, Mikszáth Kálmán víg és melancholikus parasztjait hiába keressük itten. Az avultas szimbolizmustól zavaros műveikben, melyek antikváriumszagúak, nem maradt meg semmi abból az utánozhatatlan kesergő vígságból, mely a magyar nótában, a bor mellett, az álmok és könnyek keverékében olyan megkapóan szokott kifejezésre jutni. Sehol sem érzi ezekben az olvasó annak az illatos szellőnek a suhanását, mely az Alföldön szerteszéjjel meg-megrezegteti az akácfa levelét, és tovaröpíti a nyájak által fölvert porfellegeket. Petőfi szerelmi és csatadalainak semmi visszhangjára nem lelünk itten, és egyik új ember sem hangolja fuvoláját Arany bukolikus zenéjéhez. Elismerem ugyan, hogy siralmas dolog volna, ha a jelen álmai azokhoz a gyereknadrágokhoz hasonlítanának, melyeket az ősök ruháiból szabtak ki, azonban minden irodalomnak valamit folytatnia kell. Hatvanyék új iránya pedig nem folytatott semmit, a nagy költő Ady kivételével, ki a magyar dzsentrihez tartozott, s az alkonyodó Magyarország kétségbeesett dalnoka volt. A Nyugat ezen költői, regényírói és novellistái nem az egészséges földművelő Magyarországot, hanem Budapestet képviselték. Hasonlóak voltak ők azokhoz a dunaparti bérházakhoz, melyek hiú homlokzatukkal és nevetséges nagyzolásukkal sértik a szemet és a jó ízlést. Mindnyájan a zsidó szellemet képviselték, lázas idealizmusával és ösztönszerű lázongásával, mely kétezer év óta folyton szembeszáll a gyűlölt keresztény gondolatvilággal. Szellemi törekvésük pedig végeredményképen oda irányult, hogy - kombinálva a tőzsdei alkuszok és kereskedők tevékenységével - Budapestet a szemita érdekek és gondolatok nagy tárházává építsék ki, melyben a nemzeti szellem eltorzulva, a Kelet álmai pedig egy szörnyű varázs folytán az Orczy-ház rongyaiba bujtatva jelentek meg és a „jiddis” zsargont beszélték. E társaság szemében az orosz forradalom az Izrael által századok óta várt nagy nap hajnalaként jelentkezett. Kerenszkij forradalma, minden óvatossága mellett is, hatalmas látókört nyitott meg a zsidó képzelet számára, mely csak a galopp-tempót ismeri. Azon hosszú kábel közvetítésével, mely Pétervártól Bielosztokon, Vilmán és Lembergen keresztül Budapestre fut, az itteni hitsorsosok jól tudták, hogy az oroszországi mozgalom még terjedni fog, mert az északi vidékeken készülődő felfordulások hatása messze, Európa szívéig el fog jutni és (ők legalább így remélték) a régi társadalmi rendet feje tetejére fogja állítani.

1917. tavaszán ezek az eszmék töltötték be a Károlyi-palota szalonjait és tulajdonosuk kissé üres fejét. Ezekben a nyugatéhes keletiekben a nagyúr bámulta a kultúrát, mely tudatlansága miatt neki nagyszabásúnak látszott és gondolataik merészségét melyek túlzó természetének imponáltak. A zsidó intellektueleket pedig (kik nem voltak mind olyan gazdagok, mint Jászi vagy Hatvany), elvakította e dúsgazdag mágnás szeretetre méltósága, s elfelejtette velük inferioritásukat. Az általuk pazarul kimért dicshimnuszok csak növelték Károlyiban a már amúgy is túlzott bizalmat saját politikai képességei iránt. A legleleményesebbek közülük egyszerűen fejőstehénnek tekintették a grófot. Így történt hogy lassankint Károlyi személye köré csoportosultak mindazok, kik a küszöbön álló világfelfordulástól valami hasznot reméltek, vagy akik mindenáron a békét akarták, vagy pedig egyszerűen csak megélhetést kerestek.


...elülről...


...hátsó udvar...

A Károlyi palotában ma a Petőfi Irodalmi Múzeum működik (V. Károlyi Mihály u. 16).

Felesége, Katinka grófnő, mint ő maga telve volt ambícióval és modernizmussal. Neki is megvolt a maga külön udvara, melyet főleg az exaltált zsidó feministák és pacifisták népesítettek be. Vajon hol kedvelte meg Károlyi Mihályné a környezetétől annyira idegen személyeket és gondolatokat? Bizonyára nem atyjánál, Andrássy Gyula grófnál, ki típusa a konzervatív magyar főúrnak. Atyja, a Habsburg-ház odaadó híve, erősen ragaszkodott a német szövetséghez és osztályának nemesi előjogaihoz. Károlyiné, kinek ereiben tiszta arisztokrata vér csörgedez, típusa azon kelet-európai mágnásasszonyoknak, kiket Orosz-, Lengyel- és Magyarországban láthatni. Nagyszerű képviselője azon asszonyoknak, kik nagy vagyon és név élvezetében abban lelik örömüket, hogy kasztjukon kívül helyezkedve el, oly destruktív eszmékkel játszanak, melyek le akarják rombolni mindazt, amit éppen legjobban szeretnek. Sok az együgyűség, de még több a gőg az ilyen eszmék naiv pártolásában, melyeknek sokszor éppen pártfogóik esnek leghamarabb áldozatul. Emlékezzünk csak vissza azokra az 1789. előtti szeleburdi szépségekre, kik addig-addig kacérkodtak az új eszmékkel, míg végre is vérpadra jutottak miattuk.

Mivel Károlyi erősen hangoztatta Antant-körökben szerzett befolyását, Czernin gróf külügyminiszter a különbéke gondolatának idején puhatolódzás végett Svájcba küldötte őt. Károlyi viszont ugyanilyen célzattal előbb valami fura alakot, Diener-Dénest3, későbbi külügyminiszterét, menesztette Genfbe. Ez a zsidó, kinek azelőtt kölcsönkönyvtára volt, mindent össze-vissza olvasott, úgy hogy fejében csakúgy, mint olvasótermében, a legkülönbözőbb irányú gondolatok kavarogtak. Ő maga is írt egy munkát Leonardo da Vinciről, kit saját bevallása szerint sokáig képtelen volt megérteni, míg egy szép napon Marx Károly eszméinek világánál fel nem fedezte zsenialitását. Kopasz koponyáján szőke parókát hordott, mely - miként fejében a gondolatok - mindig ferdén állott.

Mihelyt Genfbe érkezett, azonnal érintkezésbe lépett Guilbeaux-vaI és az egész világ ott található hírhedt defetistáival. Természetes, hogy az Antant ottani képviselői gyanús szemmel nézték ezt a zsidót, mikor pedig Károlyi is megjelent Genfben, bolsevizáló kijelentéseivel teljesen lehetetlenné tette magát. Diener-Dénes persze egyre csak a világforradalmat jósolta beszámolóiban, úgyhogy a hiszékeny mágnás holt bizonyosra vette annak bekövetkezését. A haza sorsa tehát Károlyit nem igen izgatta és Svájcban inkább azzal töltötte idejét, hogy Kálvin tisztes városában sorra járta a háború alatt tetemesen megszaporodott éjjeli mulatóhelyeket, s ott hatalmas dőzsöléseket rendezett. Természetes, hogy ilyen körülmények között, mikor az angol követtől audienciát kért, ez egyszerűen az alkonzuljához utasította őt. A francia követ pedig, Monsieur Beau, midőn bejelentették neki Károlyit, állítólag ezt kérdezte titkárjától: „Pojácával vagy pedig befolyásos emberrel van-e dolgom?” - „Befolyásos pojácával” - volt a rövid válasz; az audienciát pedig megtagadták tőle.

Károlyi hazatérte után azonban, a katonai helyzet rosszabbodásával és a német zsarnokoskodás fokozódásával népszerűsége folyton nőtt, Tiszáé rovására. Berlinben veszélyesnek jelezték őt, úgy hogy ártalmatlanná tételét ottan el is határozták. Ez ügy elintézésével egy olyan ezredest bíztak meg, ki Törökországban a magas körökben való kémkedés terén már csodákat művelt. Érintkezésbe lépett ez Károlyi egyik titkárával, kiről tudta, hogy - nagy kártyás lévén - állandóan pénzzavarban szenved, s igyekezett tőle nagy összeg ígérésével megszerezni ura levelezését. A titkár azonban hű maradt, és Károlyit értesítette az ellene tervezett fondorkodásokról. Látszólag elfogadta a német ajánlatát, és az üzlet megkötésére találkát tűzött ki neki. Az összejövetel megtörtént, de a tárgyalás befejeztével két detektív lépett elő a szomszéd szobából, azzal a kijelentéssel, hogy az egész vesztegetési kísérletről jegyzőkönyvet vettek fel. Ez az eset, mely csakhamar köztudomásúvá lett, csak még jobban növelte Károlyi presztízsét, mert a magyarok már amúgy is torkig voltak a németek folyton növekvő prepotenciájával, mely gyaníttatta velük siralmas sorsukat német győzelem esetén.

Mikor a bolgár, majd pedig az olasz front megbomlott, és Franciaországban Ludendorff hátrált, az általános fejetlenségben egyedül Károlyi látszott hivatottnak, antant-barátsága révén, kiutat találni. A képviselőházban nyíltan hirdette, hogy az ország érdeke a németekkel való szakítást követeli. „Le kell tenni a fegyvert - úgymond - és Wilson elnökre bízni az ország sorsát mert csak így lehet a minden oldalról fenyegető megszállást elkerülni. A nyugat rokonszenvének megnyerése céljából pedig nagymérvű demokratikus reformokat kell végrehajtani.” Ilyen szavak a Tisza lojális szellemétől áthatott Házban szentségtörésnek látszottak, úgy, hogy egyes képviselők meg akarták pofozni Károlyit, mások pedig hazaárulás bűntette miatt börtönbe szerették volna juttatni. A parlamenten kívül azonban Károlyi beszéde a bizonytalan jövőtől való általános félelem miatt nagy visszhangra talált. Az utca tömege előtt prófétának tűnt fel, ki megjósolta a nemzet bukását, hacsak el nem tér felvett hamis irányától. A magyar szívek mélyéből előtört a mindig hőn óhajtott függetlenség vágya, melynek megvalósítását ugyancsak Károlyitól várták. A törekvő mágnást tehát maguk az események vitték a hatalom felé.

1918. október 22.-én híre jött a bolgár front megbomlásának. Másnap, mikor nyílt ülésen bejelentették a horvát csapatok lázongását és Fiume elszakadását, Károlyi a szószékről hangosan hirdette a nemzeti katasztrófa elkerülhetetlenségét, a zsidó újságírók pedig, kik pár hét múlva már vad internacionalistákká vedlettek, „a haza érdekében” zajosan követelték a Wekerle-kormány lemondását. Ugyanaz nap, mikor a királyi pár Debrecenben az egyetem megnyitására megjelent, a lakosság füttyel fogadta a rendet fenntartó osztrák gárdaezredet, és lehurrogta a Gotterhaltét melyet, a zenekar, elég szerencsétlenül, a Himnusz helyett játszott. Kassán pedig II. Vilmos császár ezrede megtagadta az engedelmességet. Budapesten a 32. gyalogezred, melyet Mária Terézia alapított, lefeküdt a kaszárnya udvarán, mert Magyarországon a katonák rendesen így jelezték a szolgálat megtagadását. Az országban szerteszéjjel kisebb-nagyobb zavargások törtek ki. A hazaözönlő csapatok csak növelték az általános rendetlenséget. Százával és ezrével jöttek a különböző frontokról sovány, rongyos, kétségbeesett alakok, katonaszökevények, kik fegyvereiket eldobva kijelentették, hogy „eleget verekedtünk már ezekért a b... németekért, kik rabszolgájuknak tekintettek bennünket”.

Az Astoria-szállodában (mert ebben a forradalomban is, mint az egész magyar közéletben, a kávéház és szálloda első helyen állanak), Károlyi és hívei megalakítottak egy olyan Nemzeti Tanácsot, amilyenek Prágában, Lembergben, Zágrábban és általában az összes osztrák tartományokban, melyek Wilson elnök elvei alapján önálló nemzeti létet óhajtottak kezdeni, már létrejöttek. Ez a Tanács, mely körülbelül harminc tagot számlált, elnökül egy Hock János nevezetű plébánost választott meg, ki Coignard Jeromosra emlékeztetett, és akivel valamikor sok jó korsó sört vagy hamis tokajit ittam a budapesti cigányok zenéjét hallgatva. Hatalmas termetű ember volt, hosszúkás, markáns vonású arccal, melyben gyönyörű tubák-színű szemek ragyogtak. Érzékies száját csúnya fogak éktelenítették. Ékesszólása elsőrangú volt a kocsmalátogató papnak. Körülbelül harminc évvel ezelőtt az udvar és Budapest összes előkelőségei, gazdag zsidó nők is, valósággal rajongtak az ő szentbeszédeiért.

Túlzásba vitt budoár-botrányai azonban megszakították ragyogó papi pályáját. Budáról egy környékbeli plébániára száműzték, hol később képviselőnek választatta meg magát. Idejét ezentúl a plébánia, a képviselőház, hírlapja szerkesztősége és a kocsma között osztotta meg.


Az Astoria szálló Kossuth Lajos u. felőli bejárata 1918. okt. 31-én...


...és napjainkban.

A Nemzeti Tanács első kiáltványa a háború azonnali befejezését követelte. Programjául a nemzetiségek teljes önállóságát és az ország területi integritását tűzte ki. A plakátokon már Károlyi Mihály neve szerepelt. A „forradalom grófja” felszólította a külföldi kormányokat hogy ezentúl minden ügyben csak hozzá forduljanak. A király ezalatt Gödöllőn tartózkodott. Ideges, tájékozatlan, habozó volt; mindenkitől tanácsot kért, végül pedig - bár ezt valamennyi tanácsadója ellenezte - magához hivatta Károlyit, ki sietett is megjelenni, mert bizonyosra vette, hogy most már ütött az ő órája. Mikor megérkezett a gödöllői kastélyba, szokatlan kép tárult eléje. Teljes összevisszaságban voltak itt a mágnások, parasztok, iparosok és kereskedők, kiket az uralkodó azért hívott meg, hogy az ország közvéleményét tanulmányozhassa. Ott voltak az erdélyi püspök, a budai plébános, a császári ház káplánja, több tábornok és ezredes, egy tengernagy, udvarhölgyek és vöröskeresztes ápolónők. A jelenlevők legnagyobb része rosszakarattal fogadta a „forradalmárt”, de mégis mikor Hunyady József gróf közeledett hozzá, hogy őfelségéhez vezesse, mindenki tisztelettel tért ki a demokrata főúr elől, kiben már a jövő helyzet mindenható urát sejtették.

A király, ki sohasem rokonszenvezett Tiszával és a munkapárttal, nem idegenkedett Károlyinak miniszterelnöki kinevezésétől. Másfél óráig tárgyalt vele. Beszélgetésük közben Windischgrätz Lajos herceg Bécsből telefonon óva intette a királyt Károlyitól, az uralkodó mégis ebédre marasztalta őt, úgyhogy aznap este Károlyi bizonyosra vette másnapi kinevezését.

Tíz óra tájban egy szalonban egyszerre csak a királynéval találta magát szemközt, ki minden bevezetés nélkül így szólt hozzá:

- Gróf, segítsen rajtunk! Mentse meg a császárt az uramat, a maga királyát. Azt mondták nekem, hogy maga forradalmat akar csinálni, és minket Magyarországról kiűzetni. Meg tudna maga ilyen szörnyűséget tenni? Úgy-e, nem igaz? Gróf! Még egyszer az egekre kérem, mentse meg az uramat, hisz ő olyan jó ember!

És anélkül, hogy választ várt volna, a császár-királyné elrohant, faképnél hagyva a meglepődött grófot.

Pár perc múlva a király így szólott Károlyihoz:

- Gróf úr - és erősen hangsúlyozta a megszólításokban különben szokatlan „urat” - okvetlen el kell mennem Bécsbe, hol a helyzet kezd aggasztó lenni. Jöjjön velünk, a vonat készen áll. Majd elintézzük ott a magyarországi ügyeket, mert hisz ön segíteni akar rajtunk, úgy-e?

Károlyi meghajolt az uralkodó kérése előtt és vele ment Bécsbe. Útközben alaposan meggyőződhetett róla, hogy a király kivételével az udvari vonaton mindenki csak ellensége volt. Bécsbe érkezve, a király nagyon szívélyesen búcsúzott Károlyitól és megkérte, hogy álljon továbbra is rendelkezésére. Hiába várakozott azonban a gróf a Bristol-szállóban, újabb meghívást nem kapott. Megkérdezte végre a főudvarmestert, mitévő legyen? Ez azt válaszolta, hogy térjen vissza Budapestre, József főhercegtől fogja megtudni, őfelsége akaratát, mert az van „homo regius”-szá kinevezve. Úgy látszik, Windischgrätz herceg tanácsai mégis csak győzedelmeskedtek és az ellenállásra való törekvés elnyomta a király liberális hajlamait.

Másnap reggel Károlyi Budapestre tért vissza. Egy szemtanú (francia fogoly tiszt) leírta nekem a fogadtatását!

Soha nem láttám ahhoz hasonlót! A nyugati pályaudvar előtt óriási néma tömeg várakozott. Ezt a mozdulatlan, fekete sokadalmat időnkint lassú áramlások járták át. A hullámzó népség fölött a síri csöndben hatalmas zászlók lengedeztek. Pirosak, vörösek, skarlátok, pipacs-, tégla- és bíborvörösek voltak ezek a forradalmi jelvények, melyek különös kontrasztban voltak a tömeg feketeségével és az ég szürkeségével. A néma gyülekezet egyszerre csak kettévált, hogy utat engedjen a „nép vezetőinek”; feltűnt ezek élén Lovászy Márton, ki a képviselőházban egy alkalommal azt merte kiáltani: „Mi Antant-barátok vagyunk! Éljen a francia köztársaság! Éljen a szabadság!” Fel is akarták akasztani miatta. Mögötte Garami Ernő, a Népszava szerkesztője; Bokányi Dezső a szociáldemokrata; Linder Béla ezredes és még mások, kiket mind zajosan éltettek;. Végre befut a vonat és ennek hallatára kitör a tombolás. Mindenki látni és éltetni akarja a peronon megjelenő Károlyit. Ki zsebkendőt, ki zöld gallyat, ki pedig nemzetiszínű zászlót lobogtat. Magyarország megmentőjét üdvözlik az érkezőben! Károlyi elkezd szónokolni és izgatottan hadonászik. Senki sem érti, hogy mit mond, de minden pillanatban éljenorkán tör ki. Mindegy, mit beszél, mert úgyis vakon bízik benne az utca népe. Lovászy Márton egyszerre csak azt kiáltja oda Károlyihoz:

- Ragadd magadhoz a hatalmat! Ha a király nem bízik is benned, bízik benned a nép!

Egy másik hang pedig ezt ordítja a tömegnek:

- Elvtársak, a népnek legnagyobb ellensége a király!

Valamikor egy ilyen kitétel a rendőrséget véres rohamra indította volna, aznap azonban csak tapsokat váltott ki a tömegből. Károlyi kocsiba száll, és ekkor olyan valami történik, mitől eláll a lélegzetem. Szemeim könnybe lábhadnak, és egész testem reszket a meghatottságtól. A tömeg, mintegy parancsszóra elkezd énekelni és az idegen szavak és a lassú ütem dacára is megismerem a „Marseillaise”-t. Ez a dal, hazám diadaléneke, melyet négy éve nem hallottam, és amely itten fajom dicsőséges szabadságszeretetéről zeng!

Micsoda gyönyörű pillanat volt az, mikor én, ki szegény haszontalan hadifogoly voltam, egyszerre csak e dallam hallatára a győzelem gondolatától áthatva nagynak éreztem magamat, éppoly nagynak, mint bajtársaim, kik a lövészárkokban küzdhettek a dicsőség e napjának eléréséért. A hömpölygő áradat ekkor magával ragadott, és én is kikiáltottam a zúgó hangorkán közepette lelkem örömét:

- Le jour de gloire est arrivé!…

Károlyi helyett a király a kabinetalakítással Hadik János grófot bízta meg, akinek azonban semmilyen politikai presztízse nem volt. Hiába igyekezett tárgyalni a Nemzeti Tanács4 különböző pártjaival, hogy széthúzást szítva elérje annak felbomlását. Nem állott kötélnek egyik frakció sem, sőt a gyülekezet egyhangúlag kijelentette, hogy egységét semmi szín alatt sem engedi megbontani. Míg tehát Hadik nagynehezen összeállított egy obskurus képviselőkből és reakcionárius hivatalnokokból álló kabinetet, a főváros és az egész ország lelkesen a Nemzeti Tanács mellé állott, mely a közvélemény szemében a nemzeti függetlenséget és a különbékét jelentette. Az összes állami hivatal, a nagyiparosok, a bankok, a rendőrség, mind hozzászegődtek. A Károlyi amerikai körútja alkalmával gyűjtött dollárok Svájc közvetítésével épp a legjobbkor érkeztek meg: jók voltak az utca hangulatának melegen tartására. A Nemzeti Tanács felbuzdulva hirtelen szerzett népszerűségén, azon tanácskozott, hogy melyik napon, milyen formák között lehetne dönteni az állam jövendő formájáról. Valaki november elsejét ajánlotta, de mivel az Mindszentre esik, ezt a dátumot nem fogadták el. A következő napot is elvetették, mert szombat fizetési nap lévén, alkalmatlannak látszott. A vasárnap mint ünnep szintén számításon kívül esett. Végül november 4.-ét állapították meg a forradalom kitörésének napjául, az események azonban nem várták meg a Tanács parancsszavát.

Előző Tartalomjegyzék Következő

1 Pál levele a filippiekhez, 3, 2-3: Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a kontár munkásoktól, óvakodjatok a körülmetéltektől. A körülmetéltek [értsd: kiválasztottak] ugyanis mi vagyunk, akik lélekben szolgálunk Istennek, akik Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bízunk...

1a Károlyi Mihály, idézett önéletrajzi könyvében ("Hit, illúziók nélkül"), ezzel kapcsolatban a következőket írja:

"Gyönge gyermek voltam, velem született szájpadlás-rendellenességgel. Tizennégy éves koromban nagyanyám megoperáltatott a bécsi Billroth doktorral. Az első ilyenfajta műtét volt ez, életem is kockán forgott. Apám az utolsó percig ellenezte a műtétet. Ezt én gyengeségnek tekintettem. Azóta is hálás vagyok nagyanyámnak a kezdeményezésért és lelki erejéért. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy felfogjam a veszélyt, és az operáció előtt komolyan készültem a halálra. Már a műtőasztalon feküdtem, amikor kértem, hogy bocsássák be hozzám Erzsébet nővéremet, és buzgón imádkoztunk együtt. Mélyen vallásos lévén, nem féltem, és bíztam a gondviselésben. A gyógyulás ideje alatt, amikor heteken át némán kellett feküdnöm, a hála érzése töltött el azért, hogy élek. Ez vigasztalt és erősítette hitemet.
Felgyógyulásom után megerőltető és kimerítő beszédgyakorlatok következtek. Kétségbeejtőek és idegtépőek voltak ezek, de megedzették akaraterőmet és hozzászoktattak, hogy később, amikor kudarcok értek, sikerrel küzdjek a csüggedés ellen.
Sokszor állították, hogy arany szájpadlást kaptam. Lehetséges, hogy arany kanállal a szájamban születtem - de arany szájpadlásom nincsen. Meglepett, hogy ezzel a legendával nemrégiben egy ismert író könyvében is találkoztam."

2 A Pesti Kaszinót Széchenyi István alapította Károlyi Györggyel 1827. június 10-én, 175 taggal (1895-ben 723 tag) a Dorottya-utcai (most 5. sz.) Fogel-féle házban. Ebből lett aztán 1830-ban a Nemzeti Kaszinó. Széchenyi 1827-ben az alakuló ülésen így fogalmazta meg a célkitűzéseket: "Hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetett díszes összegyülekező hely, melyben főbb és előkelőbb és jobb nevelésűek, eszes, értelmes férfiak, a társasági rendnek mindenik osztályából, egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai újságokat, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi hónapos írásokat olvashassanak, magukat pedig üres óráikban illendően múlathassák." A Nemzeti Kaszinónak 1871-ig nem volt saját épülete, ám ekkor megvásárolta a Kossuth Lajos utca 5. szám alatti ingatlant (Szép utca sarka). Innen a Hild József által tervezett, és a mai Atrium Hyatt szálló helyén álló Lloyd palotába költözött. Ez az épület a II. világháborúban, Budapest ostromakor megsemmisült. A NK nyári helyisége a mai Vígszínház épülete volt. A NK mellett létezett még az Országos Kaszinó, amelyet 1883-ban Wekerle Sándor (1889-1895: pénzügyminiszter; 18) alapított 352 taggal. Az OK első épülete a Hungária szálló volt, de 1896-ban az 1893-ban lebontott Arany Sas szálló helyére épített új ingatlanba költözött (Semmelweis utca 1–3, a Hatvany utca, ma Kossuth Lajos u. sarka). Ez az épület adott otthont később a Független Kisgazdapártnak, a Nemzeti Filharmónia Rt.-nek, majd a Szovjet Kultúra Házának, ma pedig a Magyarok Világszövetségének székháza.

2a Az előzmények megértéséhez tudni kell, hogy 1912. május 23-án, csütörtökön, a szociáldemokrata párt Budapesten általános sztrájkot tartott, amely vidéken folytatódott másnap is. A kormány ezt fegyveres erővel letörte (a szenzációt kereső sajtó erre "vérvörös csütörtök" néven hivatkozott). Tudni kell, hogy ekkor (1912. április óta) nem Tisza volt a miniszterelnök, hanem Lukács László (előtte pedig Khuen-Héderváry), bár a miniszterelnököt pártja a Nemzeti Munkapárt adta. Tisza Istvánt május 22-én választották Házelnöknek. Ebben a minőségében próbált fellépni az ellenzéki obstrukció ellen. Emiatt 1912. június 7-én Kovács Gyula függetlenségpárti képviselő háromszor lőtt rá Tiszára, de a golyók az elnöki emelvénybe fúródtak. Ezután Kovács saját magát is fejbe lőtte, de ez a lövése sem talált. Végül a merénylőt a törvényszéki orvosszakértők tisztázták azzal, hogy tettét "mélyebb öntudatzavarban" követte el, mire az esküdtszék felmentette. Hogy kik, és milyen emberek lehettek ezek az igazságügyi orvosszakértők, illetve bírák, most nincs időnk ezzel foglalkozni... 1912. jún. 16-án Tisza István, mint Házelnök, rendőrökkel vezettetett ki 4 obstruáló - a parlament munkáját tudatosan akadályozó - (szakadár) függetlenségpárti képviselőt: Palugyai Móricot, Károlyi Józsefet, Károlyi Mihályt és Zlinszky Istvánt.    Károlyi Mihály, idézett önéletrajzi könyvében ("Hit, illúziók nélkül"), ezzel kapcsolatban a következőket írja:
"A parlamenti puccs után egy este rosszkedvűen járkáltam fel-alá a Nemzeti Kaszinó termeiben, amikor belépett Tisza, s mintha mi sem történt volna, kezét nyújtva üdvözölt: - Szervusz. Hogy vagy? - Hátam mögött összekulcsoltam a kezem, és tovább sétáltam. - Nem hallottad? - kérdezte Tisza elsápadva. - Hallottam - válaszoltam -, de a történtek után nem akarlak ismerni. - Még aznap felkerestek Tisza segédei, és másnap délután öt órakor megvolt a párbaj.
Tisza rövidlátása ellenére is elsőrangú vívó volt. A párbaj több mint egy óráig tartott, harmincnégyszer csaptunk össze, végül vágást kaptam a karomon, mire a segédek beszüntették a küzdelmet. Kibékülésre nem került sor."

3 Diener-Dénes Józsefről (1857—1937) van szó, aki Károlyi kormányában külügyminisztériumi államtitkár volt, a minisztérium tulajdonképpeni irányítója.

4 A Nemzeti Tanács tagjai voltak: Hock János elnök, Vámbéry Rusztem, Groák Ödönné, Fernbach Károly, Székely Ferenc, Purjesz Lajos, Vanczák János, Nagyatádi Szabó István, Magyar Lajos, Rónai Zoltán, Zboray Miklós, Korányi Márton, Virányi Gida, György Károly, Kernstock Károly, Nagy György. A Katonatanács tagjai voltak: Csernyák Imre elnök, János Andor, Pusztafy Jenő, Pusztai Gazda Jenő, Hüttner Sándor, Lengyel László, Sztanykovszky Tibor, Czenner Zoltán, Hoffmann György, B. Pásztor Béla, Estefányi Jenő, Geiger József. Az első népkormány tagjai: Károlyi Mihály miniszterelnök, Kunfi Zsigmond népjóléti, Jászi Oszkár nemzetiségi, Garami Ernő kereskedelmi, Lovászy Márton kultusz, gróf Batthány Tivadar belügy, Buza Barna földművelésügyi (és ideiglenesen igazságügyi, november 4-től igazságügyminiszter lesz Berinkey Dénes), Linder Béla hadügy (nov. 9-én lemond, az ő helyébe nevezik ki Bartha Albertet november 11-én, aki dec. 12-ig tölti be e posztot), Nagy Ferenc közélelmezési miniszter, Szende Pál pénzügyi államtitkár, (Diener-Dénes József külügyi államtitkár).

</BODY> </HTML>