VII. FEJEZET

Károlyi diadala

Magyarországon különösen a teljes önállóság visszaszerzésének örültek a hazafiak s mámorukban majdnem elfelejtették a katonai vereséget, az entente állásfoglalásáról pedig általában alaptalan optimizmussal beszéltek. Magyarországon a legutolsó magyar paraszt lelkében is él a haza eszméjének mély átérzése. A nemzetet, melyben számos nemzetiség él együtt, egy teljes, szétválaszthatatlan egésznek tudja, melynek életereje az idők viszontagságai közt is mindenkor megmaradt. A magyar hazát égy tökéletes szervezetnek képzeli el, melynek minden eleme a közös jólétet szolgálja, úgy, hogy egy porcikája sem szakadhat ki anélkül, hogy az egész meg ne sínylené. Mitévő legyen az Alföld a hegyvidékek fája, vasa és szene nélkül? Hogy élhetnek meg a hegyi lakók, ha nem kaphatják meg a síkság búzáját és gyümölcseit? Bár a magyar nép általában elég maradi, történelméről mégis olyan élénk képet alkot magának, mely messze felülmúlja a máskülönben műveltebb népek ilyirányú tájékozottságát. A közszájon forgó népdalok már magukban véve is olyan romantikus múltat érzékítenek meg, mely a régi nagyság és önállóság álmát sohasem engedi kiveszni. Az októberi forradalom után végre, háromszázados küzdelem után, beteljesült a régi vágy! Magyarország elválhatott Ausztriától. Elhihető-e, hogy a magyar történelem egy ilyen gyönyörű fordulópontján Szent István koronáját feldarabolnák...! Mindenki azzal érvelt, hogy csakis Oroszország kényszerítené Magyarországot Németország karjaiba. Most a keleti veszély elmúlt, semmi sem áll többé a francia-magyar barátság útjában. „Igaz ugyan, hogy keményen kitartottunk a németek oldalán, de hát ezt már így kívánta az adott szavunk - mondották. - Köztudomású dolog, hogy a németeket mindig gyűlöltük, a franciákkal ellenben mindig rokonszenveztünk. Most minden kényszer nélkül tesszük le fegyvereinket, mert hisz a magyar csapatok nem az ellenség elől hátrálva jöttek haza. Szabad akaratunkból hagyunk fel a háborúskodással, mert ezentúl semlegesek akarunk lenni. Tehát mint egyenlő jogú tárgyalófelek akarunk az entente színe elé állani és nem mint legyőzöttek. Az entente a múlt Magyarországa ellen küzdött, mely akarata ellenére volt kénytelen a német érdekeket védeni. Mai hazánk egészen más, mint a régi. Az a Magyarország, mely lerázta az osztrák bilincset, szabad, demokratikus állam akar lenni, mint Franciaország vagy Anglia. Fogadjanak szívesen a Nyugatnak e nagy népei, kiket mi a Kelettel szemben századokon át saját testünkkel védelmeztünk.”

Én, ki sokáig éltem a magyarok között, egész bátran állíthatom, hogy e fent vázolt érzelmek őszinték voltak, legalább is a vidéki lakosság legnagyobb részénél, kik a németeket és osztrákokat mindig egyaránt gyűlölték és megvetették. Ha a magyar paraszt a németről beszél, azt szokta mondani: „Kutyából nem lesz szalonna.” Midőn Bismarck egy alkalommal a magyar pusztán járt, a sok németgyalázó nóta annyira meglepte, hogy kétségének adott kifejezést a német-magyar szövetség létrejöttének lehetősége felől. A franciák ellenben egykori közös küzdelmek emlékét hagyták hátra a magyar hagyományokban. Szereti őket a magyar parasztság liberális gondolkozásuk miatt is, mert ugyanez a szellem vezette őket, mikor 1848-ban az osztrák ellen küzdöttek. Az igazság kedvéért azonban ki kell fejeznünk csodálkozásunkat afelett, hogy azok az újságírók és politikusok, kik ötven éven át a német-barátság mellett korteskedtek, nem átallották most hirtelen köpönyegfordítással a néphangulatot kiaknázni és a franciák iránt érzett rokonszenvre hivatkozni.

Hogy tudták ezek elfelejteni azt az ötven esztendőt, melyen át Magyarország arisztokráciája, ipara, kereskedelme és minden fontos vállalata testestől-lelkestől Berlinnek hódolt meg? Micsoda különös elvakultságnak volt az betudható, hogy nem vették fontolóra az entente lekötöttségét és figyelmen kívül hagyták azt az erkölcsi kötelezettséget is, mely győzelem esetén a szövetségesek megjutalmazását követeli? Végül pedig elmondhatták-e magukról a magyarok, hogy oly sok nemzetiségből álló hazájukban megteremtették a lelki egységet, a közös haza szeretetén alapuló egységet? Vajon mindazok a fajok, melyeket Szent István koronája egyesített, szintén az ezeréves Magyarország oszthatatlanságát vallották-e? A szerbek, románok, rutének és tótok nem hangoztattak-e ugyanolyan önállósági törekvéseket, amilyenekért a magyarok századokig küzdöttek?

A budapesti újságírók természetesen az ilyenfajta ellenvetéseket nem hagyhatták teljesen figyelmen kívül, de mégis úgy tettek, mintha azok nem is létezhetnének, mert talán azt remélték, hogy a fanatikus ententebarátság hangoztatásával sikerül majd félrevezetni a szövetségeseket. Károlyi Mihály pedig addig emlegette mindenfelé, hogy ő „persona grata” az entente-nál, míg végre maga is elhitte és szinte örömmel vállalta magára a fegyverszünetkérés megalázó szerepét. A sajtó természetesen megfelelő reklámot csinált e lépésének, olyannyira, hogy a jó magyar honfiak a legvérmesebb reményekkel néztek a belgrádi út elé, mely az önálló Magyarország képviselőit Franchet d'Esperey generálissal volt hivatva összehozni.

Károlyi, hogy megnyerje a republikánus tábornok tetszését, igyekezett a lehető legdemokratikusabb kísérettel megjelenni előtte. MagávaI vitte evégből Bokányi szocialista vezért és Csernyák kapitányt, a munkás és katonatanács képviselőjét, kik a forradalmi Magyarország pacifizmusát voltak hivatva jelképezni. Vele volt még Jászi Oszkár, ki az új kormány liberális nemzetiségi politikáját képviselte. Hatvany Lajos az európai szellemet testesítette meg, mely szellem állítólag a Nemzeti Tanácsot is áthatotta. Károlyi mindezt annyira fontosnak tartotta, hogy még saját ruházatának megválasztásával is a demokratikus szellem visszatükrözésére törekedett. Szürke sportöltönyt vett fel e célból.

Este, mikor ezek az urak elhagyták hoteljüket, hogy Franchet d'Esperey lakására menjenek, annyira biztosra vették ebédre való ott tartásukat, hogy egypár levelezőlapot is vittek magukkal, melyeket a desszertnél - mint gondolták - majd aláírathatnak.

A fogadtatás azonban egészen másképen ütött ki, mint ahogy ők azt képzelték. Két petróleumlámpától gyéren megvilágított terembe vezették őket: A tábornok vezérkari főnökének és egy szerb ezredesnek kíséretében jelent meg. Kurta fejbólintással üdvözölte a küldöttséget s a kandalló elé állva, így szólott:

- Rossz a világítás, ugye? Maguk tehetnek róla! Miért vágtak el kivonulásukkor minden villanydrótot?

Károlyi ekkor előlépett és bemutatta társait. Midőn Csernyák került sorra, a generális közbeszólt:

- Hát már ennyire süllyedtek?!

Károlyi ezután egy hosszú memorandumot olvasott fel, melyben az új forradalmi Magyarország érzelmeit fejtegette: „Hazánk most jutott először abba a helyzetbe, hogy önálló akaratát tudtul adhassa az ententenak. A nagy háborút, mely egész Európát lángba borította, a porosz militarizmussal szövetkezett hűbéries és autokrata monarchia okozta. A megbukott rendszer gúzsban tartotta mindazokat, kik ellenezték a háborút és a nemzeti és demokratikus jogok kiküzdéséért harcoltak. Kossuth Lajos Magyarországa bilincsekbe volt verve. Nem volt szava abban másoknak, mint a németbarát nagyuraknak, kik a nemzetiségeknek is ellenségei voltalt. A Budapesten kitört októberi forradalom azonban mindezt alaposan megváltoztatta. Mi, kik itt vagyunk, nem a király, hanem a nép kiküldöttei vagyunk... Ünnepélyesen kijelentjük, hogy nem vállalunk felelősséget a bukott rendszer bel- és külpolitikai cselekményeiért. Mi demokraták vagyunk, kik az általános titkos választójogot és a földosztást akarjuk országunkban megvalósítani. Mi pacifisták vagyunk és határozottan ellenezzük a német szövetséget. Lelkes hívei vagyunk a népek szövetségének... November 1-je óta nem vagyunk többé ellenségek. Mi most semlegesek akarunk lenni... Segítsenek ezen törekvésünkben. Eszközöljék ki a csehektől és lengyelektől, hogy engedjék át a nekünk annyira szükséges szénküldeményeket... Ne bánjanak el erőszakosan velünk és ha már országunkat mindenáron meg akarják szállni, akkor legalább küldjenek angol, francia vagy amerikai csapatokat, de mindenesetre kíméljenek meg a szerb, román, cseh vagy gyarmati katonaságtól... Végül még arra kérjük tábornok urat, hogy támogassa a demokrata magyar kormányt, mely céljául a békét., a jogreformokat és a népek önrendelkezési jogát tűzte ki.”

Franchet d'Esperey, ki az egész idő alatt állva maradt a kandalló előtt, így válaszolt:

- Thököly, Rákóczi és Kossuth, e nagy magyar hősök neveit, kik a németség ellen küzdöttek, minden francia tisztelettel ejti ki. Az általuk képviselt nemzettel Franciaország mindig rokonszenvezett. De 1867 óta Magyarország német befolyásnak vetette magát alá és bűnrészese lett a germán rablóösztönöknek. Ezt a Magyarországot nem tudjuk szeretni többé. Együtt küzdöttek önök Németországgal, együtt fognak bűnhődni is. Sajnos azonban, hogy a szegények fogják a megszállást leginkább megsínyleni, mert hisz a gazdagoknak módjukban áll elmenekülniök. Ön azt állítja, hogy az egész magyar nemzet nevében beszél, pedig valóban ön csak a magyar fajt képviseli. Nagyon jól ismerem én az önök történelmét. Maguk mindig csak elnyomni igyekeztek az idegen vérbeli nemzetiségeket, úgy, hogy ma ellenségeik sorába állottak a csehek, románok és szerbek. Tőlem függnek ezek és csak egy szavamba kerülne országuk elpusztítása. Azt hiszik önök, hogy Franciaország el tudja felejteni a budapesti újságok gyalázó kifejezéseit?...

- Nem minden újság - vágott közbe Jászi -, csak a nacionalisták...

- Jó, jó, tudom mit állítok - válaszolt nyersen a generális. Önök nagyon későn jöttek hozzánk. Csak két héttel ezelőtt is sokkal többre becsültem volna semlegességi kijelentésüket. Most, hogy már Belgrádban vagyok, semmi hasznom sincs belőle. Csak azért állok szóba önökkel, mert Károlyi Mihály vezetése alatt állanak. A háború alatt tisztességes embernek ismertük őt. Magyarország nehéz helyzetét ma egyedül ő képes némileg enyhíteni. Sorakozzanak tehát mögéje.

Ezek után a generális felszólította Károlyit és Jászit, hogy kövessék őt dolgozószobájába, hol átadta nekik a fegyverszüneti feltételeket, majd pedig a vezérkari főnökre és a szerb ezredesre bízva a magyarázgatásokat, ő maga elment ebédelni.

A fegyverszüneti feltételek, melyeket a generális, a magyarok tárgyalási szándékait megtudva, hirtelen megállapított, csupán azt célozták, hogy Mackensen hadseregét, mely Romániát és Erdélyt még mindig megszállva tartotta, ártalmatlanná tegyék. Éppen ezért kívánta főleg a magyar vasutak szabad használatát. Ez a szerződés, melyet a szerb vezérkarral együtt állapított meg Franchet d'Esperey, pontosan megjelölte azon területeket, melyeket Péter király csapatainak kellett megszállni és azon élelmiszereket, állatokat és anyagokat, melyeket a magyarok voltak kötelesek szolgáltatni: a románokat azonban számításon kívül hagyták, úgy hogy természetesen ezek külön követelésekkel léptek fel. A francia kormány ugyanis különös mádon fogta föl a keleti hadseregek vezérlő generálisának hatáskörét és elmulasztotta az 1916-i francia-román szerződésnek megfelelőleg őt utasításokkal ellátni. Természetes, hogy ilyen körülmények között a generális csak határkiigazításokat végzett Erdélyben, az északi részre vonatkozólag pedig, teljesen tájékozatlan lévén az entente szándékait illetőleg, semmiféle megállapodást sem javasolt.

Ezeket a hiányokat azonban könnyű lett volna pótolni, mert hisz a generális a fegyverszüneti szerződést csak átmeneti megállapodásnak szánta. A legfelsőbb tanács azonban nem tett semmit ennek kijavítására, úgyhogy a hevenyészve készített szerződés hónapokig maradt alapja minden érintkezésnek, mely a magyarok és szomszédaik között létrejött. A Belgrádban kötött megállapodás hiányai tehát mindinkább érezhetőkké váltak, mert olyan helyzetekre is azt kellett alkalmazni, melyekre annak megkötésénél nem is gondolhattak.

A fegyverszüneti szerződés, mivel Magyarország területét szinte érintetlenül hagyta, igen enyhének volt mondható, a magyar delegátusok mégis szörnyűségesnek találták. „Fel fognak minket akasztani odahaza, ha ezeket a feltételeket elfogadjuk” - mondották. Nagyon leforrázottan érkeztek tehát vissza Budapestre, s Hatvany Lajos mindenfelé beszélte, hogy Belgrádban úgy fogadták őket, mintha valami néger törzs kiküldöttei lettek volna.

Károlyi önbizalmát is nagyon megrendítették a belgrádi élmények. Azzal igyekezett menteni presztízsét, hogy Franchet generálist bretagne-i származású nyers katonának mondotta, ki egyáltalán nem képviseli a francia közvéleményt. A fegyverszüneti szerződést mégis elfogadtatta és folyton csak azt hangoztatta, hogy a békét Wilson elnök elvei alapján fogják megkötni, tehát nem kell félni annak szigorúságától. És ekkor már belopódzott a számításaiba egy gondolat, melytől mindent remélt: „Egy kis bolsevizmussal majd csak kivergődünk a hínárból.”

A belgrádi kiábrándulást nemsokára egy újabb csapás követte. Magyarországon évszázadokig nem is ismerték a nemzetiségi kérdést, mert itt, aki jó katona volt, az földet és nemességet kapott. A nagy magyar nemesi családok közül sokan szláv, román, sőt török eredetűek is, mint például a Bánffy-család. Csak 1830 körül, midőn az akkori forradalmi korszak nyugtalanságában a nacionalista gondolkozás és irodalom kifejlődött, vagy még inkább, midőn Bécs rátért a „divide et impera” elv álnok alkalmazására, ütötte fel fejét Magyarországon a nemzetiségi kérdés. Az 1848-i magyar szabadságharcban már erősen elmérgesedett formában jelentkezett. Az osztrákok által felbérelt Jellasicsok és Kara Georgevicsek horvátjai és szerbjei, valamint a Bukarestből felizgatott erdélyi oláhok ekkor mind a felkelt magyarságra törtek. Minden gyűlölködés ellenére, a Kossuthok, Széchenyiek és Deákok liberális korszaka mellőzött mindenféle megtorlást, s a magyar államférfiak továbbra is csak azt hirdették, hogy az ország jóléte csakis a nemzetiségek egyetértésére támaszkodhatik. A következő nemzedék azonban már nem mutatott ernyi bölcsességet. Meglepő dolog (de a zsidók csak végletet ismernek), a szemita sajtó hatása alatt valami túlzó nacionalizmus fejlődött ki, úgy hogy az eddig jó szomszédságban élő nemzetiségek mindinkább eltávolodtak egymástól. De még ekkor sem ragadtatta magát a magyar sovinizmus arra a szégyenletes durvaságra, mely például a poroszok lengyelországi módszerét jellemezte. Soha nem történt. meg, hogy Magyarországon megkorbácsoltak volna egy szerb vagy románajkú lakost csupán azért, mert anyanyelvén imádkozott! Az ezirányú magyar mozgalom indító rúgója inkább csak valami gyermekes hiúság volt, mely kávéházi vitákban, vezércikkekben és választási szónoklatokban tombolta ki magát. Ha az „elnyomás” kifejezés tehát a magyarok viselkedésének jellemzésére nem felel is meg, annyit mégis el kell ismerni, hogy a nemzetiségeket nem tekintették egészen egyenrangúaknak. Nem tettek semmit, vagy csak alig valamit a más nyelvűek anyagi és szellemi életének fejlesztésére. E részben tehát pusztán büszke nemtörődömség volt a hibájuk.

A magyarok az általuk elhanyagolt nemzetiségek hűségének kérdésében is hatalmasan csalódtak. Az állam keretén belül kínált önkormányzat most már nem elégítette ki az idegenajkúakat. Közvetlenül a fegyverszüneti szerződés megkötése után az erdélyi oláhok egy nemzeti bizottságot alakítottak, mely teljes önállóságot követelt. Jászi Oszkár ezek hallatára lesietett Aradra tárgyalni az oláh nép megbízottaival. De hiába buzdította ezeket hűségre és ígért, megoldásképpen, egy keleti Svájcot nekik, ezek már semmiről sem akartak hallani. Türelmét veszítve, végre ő is a bolsevizmussal fenyegetőzött: „Vigyázzanak - mondotta -, a béke nincs mára Fochok és más generálisok kezeiben, kik cseppet sem különböznek a Hindenburgoktól és Ludendorffoktól. Az európai szovjet-köztársaság fog dönteni e kérdésben. Hiába tettek egyes nagyhatalmak különféle ígéreteket a cseh és román imperialistáknak; az új köztársaság nem fog ezekkel törődni. Moszkva éppen a napokban küldötte Budapestre a szovjetek képviseletében Rakowski elvtársat. A népbiztosok a jövő emberei, ők fogják diktálni a békét...”

Kérdés, hogy Jászi ezen szavaiban mennyi volt a taktikázás és mennyi az őszinte meggyőződés? Mint magánszemélyinek, ennek a radikális burzsoának a kommunizmus bizonyára ellenszenves volt, de mint politikusnak kinek ábrándjai sorra buktak (hisz a rutének, tótok, szerbek is követték az oláhok példáját), jól esett az a gondolat, hogy az általános felfordulás egy olyanféle állapotot fog létrehozni, melyben se győző, se legyőzött nem lesz többé.

Időközben az országban, akárcsak nálunk 1793-ban, mindenfelé parasztlázadások törtek ki. A falusi lakosok az eddig ismeretlen „köztársaság” szót „közös társaság”-nak magyarázták és azt hitték, hogy jogukban áll ezentúl kirabolni a kastélyokat, felszántani a legelőket és kivágni az erdőket. Ezt a feltevést az idegenajkúaknál a faji gyűlölet is szította. Minden községnek volt továbbá elintézni valója a jegyzővel vagy a boltos zsidóval. Hisz a négyéves háborúban a Hinterland és a front között a legtöbb levelezésnek a jegyzők és zsidók elleni bosszútervek adtak anyagot. Hisz mindenfelé csak zsidó intendánsokat lehetett látni. A szabadságos katonák dühös szemmel nézték a Hinterlandban lebzselő elegáns bevásárlókat, kik a szegény frontkatonán bőrén gazdagodtak meg. A falu zsidainak sem lehetett megbocsátani gyanús eredetű meggazdagodásukat, mert hát az egyszerű parasztfurfang nem tudta felérni ésszel a gyors sikerhez vezető fortélyokat. A jegyzők pedig azáltal vonták magukra a nép haragját, hogy a háború alatt a falvakban ők végezték a rekvirálásokat, melyek a világ minden parasztjának a szemében mindig csak igazságtalanok lehetnek. Hogy el tudjuk képzelni a magyar paraszt haragját, ismerni kell az ő büszkeségét, melyet halálra lehet sérteni azáltal, hogy a rekvirálások folytán két ló helyett már ezentúl csak egyet foghat be. A vidéki csendőrséget, mely azelőtt nagyszerűen meg volt szervezve, nemrégiben feloszlatták, úgy hogy nem volt, aki megvédje a népítélet elől a jegyzőket és a zsidókat. Mindenfelé véres falusi tragédiák játszódtak tehát le. Budapesten nem volt már se szén, se fa. A bányákat és az erdőket az ellenséges nemzetiségek szállották meg és mindenféle forgalmat megakadályoztak. A külvárosok gyárai kénytelenek voltak megállani és munkásaikat ezerszámra elbocsátani. Ebben a kemény középeurópai télben a fűtő- és világítóanyag hiánya fokozott keserűséget okozott. Az élelem is fogytán volt már a városban, mert a vasutak sem rendelkeztek többé kellő mennyiségű szénnel.

Ezalatt pedig az összes határokon, a fegyverszüneti szerződés figyelmen kívül hagyásával, cseh, oláh és szerb csapatok tolakodtak be mind közelebb az ország szívéhez, állítólag azért, mert fajtestvéreik hívták őket. Ellenállásról szó sem lehetett, mert hisz Károlyi, midőn hatalomra jutott, elrendelte az általános fegyverletételt. Hadügyminisztere pedig, Linder ezredes, ki bátor katona volt ugyan, de elkeseredett exisztencia, kijelentette az eskütételre összegyűlt tisztek előtt: „Azt hittük, hogy az az ideál, amelyért küzdöttünk, megérdemel minden áldozatot, pedig ma mint felelős miniszter határozottan állíthatom, hogy tévedtünk. Csakis a pacifizmusból születhetik egy új, győzedelmes világrend. Nem akarok többé katonát látni!” Természetes, hogy erre mindenki, aki csak tehette, otthagyta a katonaságot és más foglalkozás után nézett, vagy hazament családjához. Csak a hontalan és tehetetlen lézengők maradtak meg az állam szolgálatában, kik az akkor dívó könnyű katonai szolgálatért szívesen zsebelték be a jó zsoldot.

A hadügyminiszter túlzott pacifizmusa még Károlyit is megrémítette, úgy hogy Lindert nemsokára felmentette állásából.

[Ez a budapesti katonai állomásparancsnokság parancsaiban is nyomon követhető. Néhány példa erre:
1918. november 12.-i 310. sz. parancs 9. pont: „A hadügyi államtitkár szóbelileg közölte a városparancsnoksággal, hogy pályaudvarokon fosztogató katonák garázdálkodnak, kik katonai rendőröknek adják ki magukat és ilyen minőségben visszaéléseket követnek el.
Mivel a pályaudvarokon kat.rend. kirendeltség nincsen, szigorúan utasítom a pályaudvar-parancsnokságokat és alárendelt közegeiket (fogadótiszteket, őrségeket), hogy az ilyen garázdálkodó egyéneket haladéktalanul tartóztassák le és kísértessék a pályaudvar-parancsnokság­hoz. Egyszersmind elrendelem, hogy a pályaudvar-parancsnokságok a netán előforduló esetekről a városparancsnokságnál jelentést tegyenek.”
]

Környezetének destruktív befolyásától azonban nem tudott szabadulni és ő maga is lehetetlen rendeleteket osztogatott. Az olasz frontról hazatérve például, egypár jól fegyelmezett csapatnak sikerült keresztülverekedni magát a fosztogató osztrák és szlovén lakosságon és teljes fegyverzetben hazaérni Budapestre. Károlyi ezeket is lefegyvereztette. Sőt még azt is megtette, hogy írásban fordult a lembergi, krakkói és grazi hadtestparancsnoksághoz, arra kérve ezeket, hogy minden magyar katonától szedjék el a fegyvert, megfosztva így saját országát minden védekezési lehetőségtől.

A fegyverszüneti szerződés megtartásának ellenőrzése végett Budapesten volt ugyan egy szövetségkőzi bizottság, de ennek vezetője, Vix francia alezredes, hiába igyekezett Magyarország ellenségeit a Franehet d'Esperey által megállapított vonalak mögött tartani. A csehek nem törődtek az ő tiltakozásaival, mert a legfelsőbb tanács megengedte nekik a tót vidékek megszállását egész a Dunáig. A belgrádi szerződés ilyenforma megsértése Vix alezredes helyzetét nagyon kényessé tette, mert így nélkülözött minden morális alapot ahhoz, hogy a fegyverszüneti szerződés megtartását követelhesse a magyaroktól. A románok sem törődtek a belgrádi szerződéssel, hanem siettek az 1916-ban nekik ígért, területeket elfoglalni és rekvirálni mindenféle nyersanyagot és élelmet, állítólag azért, hogy megtorolják a Mackensen-hadsereg rablásait. Mindent megtett a katonai misszió vezetője annak bizonyítására, hogy pártatlanul akar eljárni a belgrádi szerződés alapján. Nemcsak a magyarokra rótt ki büntetéseket, hanem a cseheknek, oláhoknak és szerbeknek is küldözgetett szigorú hangú jegyzékeket. Ez azonban nem sokat használt, mert a benyomult katonák diadalmámorukban mit sem törődtek e jegyzékekkel.

A belpolitikában sem volt rózsás a helyzet. A Károlyi köré csoportosult pártok megegyezése, mely az októberi forradalom sikerét biztosította, most már csak a múlt emlékei közé tartozott. A szocialista és polgári párt miniszterei állandó veszekedéssel töltötték idejüket. Mivel Magyarországon a túl sok nagybirtok visszás helyzetet teremtett, a földreform keresztülvitelét mindenki szükségesnek tartotta, csak a módozatokban voltak nagy eltérések. A polgári párt miniszterei egy konzervatív kisgazdaosztályt akartak volna alapítani, a szocialista miniszterek ellenben a nagybirtokokat parasztszövetkezetekre akarták volna bízni. A polgári pártbeliek határozottan pártolták a rend fenntartására alakult tiszti századokat, míg a szocialisták, a katonatanács izgatásaira hallgatva, azok feloszlatását követelték. A polgári miniszterek erélyesen el akartak nyomni mindenféle kommunista mozgalmat, melynek magvait az Oroszországból hazatért katonák hintették el, a szocialisták ellenben szívesen paktáltak olyanokkal, kiknek eszményei az övéikkel azonosak voltak s kik csak a keresztülvitel módjaira nézve különböztek tőlük.

Minden időben és minden országban tehetetlennek bizonyult egy hadsereg és karhatalom nélküli polgárság. Még inkább állott ez Magyarországra nézve, hol a polgári elem, mely nagyobb részében zsidókból áll, még teljesen szervezetlen. Velük szemben a szakszervezetekben tömörült munkásság állott, mely körülbelül kétszázezer tagot számlált és amely az általános fejetlenségben az egyedüli fegyelmezett alakulat volt. Károlyit természetes ösztönei mindinkább balra vonzották, úgyhogy ő maga rendelte el a tiszti századok feloszlatását és ismertette el a bolsevizmust mint politikai pártot. A nagybirtokok, bankok és gyárak szocializálásának tervét elfogadta, úgyhogy végül egymásután odahagyták őt had-, bel- és földművelésügyi miniszterei. Ha szemére vetették túlságos radikalizmusát, így szokott válaszolni: „Gyorsvonatba ültem. Akik nem akarnak ilyen sebesen velem utazni, szálljanak ki.”

A polgári miniszterek csakugyan ki is szálltak. A Nemzeti Tanács erre, hogy új kormány alakulhasson, Károlyit megtette köztársasági elnöknek, nem várva be a nemzetgyűlés összeülését, melynek összehívása az általános zűrzavarban állítólag lehetetlen volt. Az új államfő a kilépett miniszterek helyébe szocialistákat hívott meg. Ő maga pedig beült a budai várba a király helyébe. Gyermekkori álmai végre beteljesedtek!

Előző Tartalomjegyzék Következő
</BODY> </HTML>