IX. FEJEZET.

Az új Jeruzsálem.

Lángoló, misztikus lelkesedéstől hevített szónoklatok jelezték szerteszéjjel Magyarországon, hogy a földi boldogság uralma elérkezett. „Sohasem várt az emberiségre - mondották a bolseviki demagógok - a mainál fenköltebb feladat megoldása! Sohasem hallott a világ ilyen magasztos és merész vállalkozásról, melynek hivatása megdönteni az emberiség összes eddig ismert létalapjait! Micsoda gyönyörűség ilyen viharos időkben élni! Mi hatolhatunk be legelsőknek az eddig kifürkészetlen világokba! Nincs többé hátrálás! A visszavonulás útjai mind el vannak pusztítva mögöttünk! Csak előre hát! Mindig csak előre! A régi világból semminek sem szabad megmaradnia! Se tétovázást, se kegyelmet nem ismerünk! A siker attól függ, vajon lesz-e elég erőnk, bátorságunk és akaratunk ahhoz, hogy elvessünk magunktól mindenféle nyűgös érzékenységét. De ne féljetek elvtársak, meg fogjuk találnia kellő erélyt, ha visszagondolunk gyermekkorunkra, egészségtelen lakhelyeinkre, szörnyű nyomorunkra és színtelen ifjúságunkra. Merészség és bizalom! Csak egy szenvedély hevítsen bennünket: a forradalom szerelme!”

Így beszéltek az új próféták; gonddal kerülték azonban annak a részletnek a kiemelését, hogy a fenséges proletariátus még nem érett meg az önkormányzatra. Vezetőkre szorul, gyámokra, jóakaratú és önfeláldozó lelkekre, kik majd elvezetik őt a boldogság felé, erőszakkal is, ha kell. Neki is láttak, ezek az önzetlenek, a könyörtelen munkának.

Az ideális megoldás persze az arisztokráciának és polgárságnak egy csapásra való kiirtása lett volna, de mivel ez a radikális módszer némi nehézségekbe ütközött, egyelőre meg kellett elégedni azzal, hogy számukra az életet törhetetlenné tegyék... Elrendelték, hogy csakis az vehet részt a választásokon, akinek szakszervezeti igazolványa van. Ezzel az egy intézkedéssel az egész polgárságot törvényen kívül helyezték. A bankokban lefoglalták a betéteket és halálbüntetés terhe alatt mindenkit felszólítottak az ékszereknek, műtárgyaknak és külföldi értékpapíroknak azonnali beszolgáltatására. Később a „burzsujokat” még arra is kényszerítették, hogy leadják fehérneműiket és ruháikat. Csak egy rend ruhát, egy pár cipőt, három inget és néhány harisnyát volt szabad megtartania. Lakásaikból a gazdagok csak egy-két szobát tarthattak meg, a többit át kellett engedniök bármely proletárnak, ki oda akart telepedni. Minden háznak volt egy „bizalmija”, kinek megválasztásánál csakis a proletárok szavazhattak. Ez a bizalmi volt a ház teljhatalmú diktátora. Háziúr és rendőr volt ő, egy személyben, ki tetszése szerint dobott ki régi lakókat, vagy vett fel újakat, A lakók közötti viták felett végérvényesen ő döntött, a házbéreket ő szedte be az állam nevében, mindenkinek a szükségleteit ő határozta meg és osztogatta a bevásárlásokhoz szükséges jegyeket. A legkisebb ellenállás esetén a szovjettörvényszéknél való feljelentéssel fenyegetődzött:

Mindjárt a népuralom első napjaiban az üzleteket kommunizálták és az árúcikkek felett a kereskedők mellé rendelt bolseviki felügyelők rendelkeztek. Minimális árakat szabtak meg, de hogy az általános osztozkodásban csakis a proletárok vehessenek részt, szigorúan elrendelték, hogy a vásárláshoz szakszervezeti igazolvány és a ház-bizalmi által kiállított engedély szükséges. Megtörtént, hogy előkelő, társaságbeli hölgyek lovardákba szerződtek vagy mozifelvételeknél szerepeltek, csakis azért, hogy a megélhetéshez okvetlenül szükséges igazolványokra szert tehessenek. Rövid idő múlva azonban tárgytalanná vált minden vásárlási szándék, mivel az olcsó árúk rohamosan elfogytak, olyan bolond kereskedő pedig, aki új árúkat szerzett volna be, még ha módja lett volna is reá, nem akadt.

Később pedig, Lenin példáját követve, megszervezték a terrort. „Elvtársak - szónokolt Pogány-Napoleon - kikiáltjuk az egész világnak a burzsujoknak szóló üzenetünket. A mai naptól fogva minden burzsujt túsznak tekintünk! Ne örüljön tehát senki annak, hogy az Entente hadserege már közeledik, mert minden szerb vagy román katona közeledése egy burzsuj életébe fog kerülni. Vigyázzanak az ellenforradalmárok; ne tüntessenek fehér zászlókkal, mert saját vérükkel festjük be majd azokat vörösre!”... Így beszélt a hullamosó fia. Külön csapatokat szerveztek, melyek bebizonyították, hogy nemcsak hiú fenyegetődzésről van szó. A terrorcsapatok fővezére valami Cserny nevezetű fajmagyar volt, atlétatermetű bőrmunkás. Először az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgált, később azonban egy cattarói matrózlázadás után a Kárpátokba küldték valamelyik huszárezredhez, hol elég bátran viselte magát. A háború harmadik évében fogságba esett és Szibériába került, honnan azonban sikerült megszöknie. Éppen a Károlyi-forradalom kitörésére érkezett meg Budapestre. Azonnal a szökevény matrózok élére állott és nagy energiájával vagy még inkább herkulesi erejével sikerült annyira imponálnia, hogy csakhamar teljhatalmú parancsnoknak ismerték el. Kun Béla, hazatérve Oroszországból, érintkezésbe lépett vele és csapatja fenntartásához megfelelő pénzsegélyt nyújtott neki, sőt még Moszkvába is kiküldte, hogy ott tanulja ki a terrorista csapatok szervezetét. Cserny nemsokára visszatért és nyolcvan okleveles kínzó-mestert hozott magával a magyarok kioktatására. Egy orosz zsidót, Grünblatt Borist és egy szerb betörőt, Azeriovcsot toborzással bízták meg Budapest területén. Cserny csak feketehajú és barna arcbőrű embereket fogadott fel csapatába, mert a szőkék szerinte túl érzékenyek. Rekrutáinak eskü alatt kellett kötelezniök magukat bármilyen halálos ítélet végrehajtására. Az akasztásra azonban, amihez bizonyos szakértelem kell, csak egy pár kiváltságos kapta meg a jogot.

Ez a csapat hamarosan megnövekedett. Eleinte csak kétszáz, kétes exisztenciából állott; de később már hétszázra szaporodott létszáma. Ezek legtöbbnyire a Batthyány-palotában voltak elszállásolva, melyet „Leninkaszárnyának” kereszteltek el, új lakóit pedig Lenin-fiúknak. Tetőtől talpig bőrbe voltak öltözve. Bőrsapka, bőrkabát, bőrnadrág, bőrgamásli, puska; pisztoly, konyhakés és kézigránát voltak hadifelszerelésük elengedhetetlen részei: éjjel-nappal nagy teherautókon száguldottak a városban; betörtek a házakba; lakásokba és fogdosták derűre-borúra a házbizalmiak által gyanúsoknak bélyegzetteket, vagy pedig összeszedték a parlamentben székelő „Politikai Nyomozó Bizottság” által összeírt túszokat. Mivel a Batthyány-palota nemsokára szűknek bizonyult, a Hunyady-palotát is elrekvirálták, sőt égy részük még a tanítóképző intézetbe is betelepedett. Ágyúk, gépfegyverek, páncélautomobilok védték e kaszárnyák környéliét, melyek idővel a magyar kommunizmus igazi erődjeivé nőtték ki magukat.

A „Politikai Nyomozó Bizottság” élén egy Guzi nevű keresztény munkás állott, igazi főnöke azonban egy bizonyos Klein Ottó nevű izraelita volt, ki nevét Korvinra változtatta. Honnan kerülhetett elő ez a púpos, skrofulás kis zsidó, ki áldozatainak kihallgatásakor azzal szórákozott, hogy vonalzókat nyomott a torkukba; vajon micsoda szennycsatornából jöhetett ő fel a napvilágra? Senki sem tudott erre nézve Budapesten felviágosítást adni nekem.

Mind a parlamentben, hol Korvin és társai dolgoztak - ha ugyan munkának lehet nevezni az ő működésüket - mind a Batthyány-palotában és a tanítóképzőben nap-nap után gyilkoltak, akasztottak, korbáccsal vagy vizes kötéllel halálra vertek burzsujokat és alkalmazták rajtuk a középkori kínzásoknak legkülönbözőbb nemeit, - mint a szemkivájást, hasfelmetszést, stb. stb., és hogy a jajgatások ki ne hallatszanak az utcára a pinceablakok előtt nagy teherautók motorjai állandóan hangosan berregtek... Ezekről a szörnyűségekről számtalan elbeszélést hallottam, de nagyon nehéz volt megállapítani, mennyi bennök a valóság, mennyi a gyűlölet és félelem által sugalmazott fantázia szüleménye. mégis sillerült megtudnom egy pár kétségtelenül igaz esetet, s ezek elmondása megkönnyíti majd annak a légkörnek az elképzelését, melyben Budapest annak idején élt.

Húsvét vasárnapján a fiatal Dobsa zászlós a korzón sétált; egy arra cirkáló terrorjárőr minden ok nélkül felszólította őt személyazonosságának igazolására és mivel nem volt nála semmiféle alkalmasnak ítélt írás, bekísérték a Batthyány-palotába. A zászlós a palota portásánál érdeklődött afelől, vajon hol szerezhet be új igazolványt az elvesztett helyébe. Ez egy Schön nevű zsidó hivatalnokhoz utasította, ki mindjárt belépésekor csirkefogónak nevezte őt, a lehető legdurvább módon szidalmazta. A zászlós vigyázz állásban hallgatta végig a szitkozódást és lovaglóostorával idegesen csapkodva csizmáit, egy kissé elmosolyodott. „Ez a mosoly az ajkadra fog fagyni!” - mondotta Schön és telefonált Csernynek: „Küldök neked egy pasast, kit egész bátran gajdeszbe zavarhatsz.” „Gajdesz” a jiddis zsargon egyik kifejezése, mely a görög Hádesz szónak az elváltozásából keletkezett, vagyis valakit „gajdeszbe küldeni” annyit jelent, mint őt a pokolba juttatni. Dobsát erre Cserny elé vezetik, ki azonban visszaküldi őt Schönhöz, bővebb adatok beszerzése végett. Schön nem hagyja magát; a zászlóst ismét Csernyhez meneszti, ezúttal egy kis cédula kíséretében, melyre a következő utasítást írja: „Angolosan tedd el láb alól!” Ez a parancs már kielégíti Csernyt. A Lenin-fiúk elcipelik a zászlóst egy pincébe, hol egy nagy rakás szénre mutatva, megparancsolják neki, hogy ássa meg a saját sírját. A zászlós ellent áll. Erre véresre verik. A szerencsétlen végre enged és puszta kézzel nekilát a munkához. Mikor a gödör elég nagynak látszik, az elé állítják őt és revolverrel közvetlen közelből lelövik. Holttestét azután a Dunába hajítják. A következő napokon a kaszárnya bejáratánál szinte minden órában egy fiatal asszony jelenik meg és érdeklődik a kis zászlós sorsa iránt. Dobsa anyja ez, fiát sokáig csak fogolynak gondolta.

A Hollán-családot, apát és fiút (az előbbi volt államtitkár, az utóbbi vasútigazgató) házmesterük, mint gyanús ellenforradalmárokat feljelentette és így nevük rákerült a híres Klein-Korvin Ottó által készített túszjegyzékre. Egy éjjel a vörösőrök teherautója megállott házuk előtt és egy bizonyos Lázár András, ki a járőrt vezette és akinek valamikor az idősebb Hollán megtagadta felmentési kérvényének aláírását, fenyegetőleg így szólott: „Ennek a kettőnek befűtünk!” A terroristák erre betörnek Hollánékhoz, foglyul ejtik őket és azonnal el is cipelik a teherautón. Azután folytatódik a gyűjtés. Útközben felszednek még egy államtitkárt, egy kúriai bírót és több magasrangú törvényszéki tisztviselőt, kiket mind, alig felöltözve, a kocsi fenekére dobnak. Erős fagy volt akkor éjjel. A Lenin-fiúk egy percig azon tanakodtak, nem volna-e emberségesebb mindjárt végezni ezekkel, mint kínlódni hagyni őket a dermesztő hidegben. Lázár azonban Csernyre gondolt, ki dühös lesz, ha zsákmány nélkül térnek haza, úgyhogy megegyeztek abban, hogy csak két embersúllyal könnyítik meg a kocsi terhét. Kit válasszanak? Először a kúriai elnökre gondoltak, de Lázárnak a Hollánokra fájt a foga. A Lánchíd elején, a pesti oldalon megállította a kocsit és egy titkosrendőr, valamint négy vörösőr segítségével leszállította a Hollánokat. Először a Dunapart felé haladtak, de mivel a víz partja tele volt mindenféle póznákkal, melyeket a május 1-i díszítésekhez készítettek elő, visszatértek a hídra. Az első pillérnél Lázár felszólította a Hollánokat, hogy forduljanak arccal a Duna felé. Ő maga a fiú mögé állott, egy vörösőr pedig az apa mögött foglalt helyet és egy intésre pisztolyaikkal mindkettőt lelőtték. A vörösőrök felkapták a holttesteket és jól meglóbálva, belehajították a Dunába. Azután rágyújtottak egy cigarettára és nevetgélve visszatértek a várakozó autóhoz...

Cserny elfogott három csendőrtisztet, kiket egyik alantasuk mint ellenforradalmárokat jelentett fel. Hiába vallatták azonban őket, semmit sem tudtak meg tőlük. Végül megunták a dolgot és a rögtönítélő törvényszék minden bizonyíték nélkül halálra ítélte őket. Megkérdezték a szolgálatot tevő Lenin-fiúkat, van-e vállalkozó az ítélet végrehajtására? Azonnal öten is jelentkeztek. Éjfél körül járt az idő. Átvették az áldozatokat és kimondhatatlan szidalmak és kínzások után a pincében a fűtőcsövekre felakasztották őket. Mikor ez megtörtént, a hóhérok a pinceablakon át beszólították a vörös sofőrt és megmutatva neki művüket, kérdezik: „Meg mernéd te is ezt tenni?” Erre a sofőr felmászik a legközelebbi akasztotthoz és többször arcul üti azt.

De elég legyen ezekből a szörnyű történetekből, melyeket még számos esettel lehetne megtoldani, ha nem volna felesleges e három példa után újabb adatokkal bizonyítani; mennyire állatias tud lenni az ember ilyen forradalmi időkben.

Minden olyan gyár, mely tíz munkásnál többet foglalkoztatott, állami kezelés alá került: Az igazgatók, mérnökök helyükön maradhattak, ha alávetették magukat az új törvényeknek, mely esetben a létező legmagasabb munkabért, vagyis havi háromezer koronát kaptak. Előre kijelentettek azonban nekik, hogy mihelyt az új rendszer a tökéletes fejlődést eléri, ezt a kedvezményt is megvonják és csak annyit fognak kapni ők is, mint a többi elvtársak. Természetesen, ha lett volna jövedelem, azt az állam kapta volna; erről azonban szó sem volt. Minden termelésnek hallatlan módon felment az üzemköltsége, és hogy csak egy példát hozzak fel, a vas húszfilléres készítése kétszer annyiba került., mint amennyit maga az anyag megért: Nemsokára a népbiztosok kénytelenek voltak maguk is belátni, hogy módszereik nem hozták meg a kívánt eredményeket. „Az elért eredmények vizsgálásakor - jelentette egy alkalommal Varga népbiztos az összegyűlt Gazdasági Tanácsnak - sajnos, meg kell állapítanunk, hogy azok a lehető legrosszabbak. A bányák termelése felére csökkent. Az iparnál a veszteségek 30 és 60 percent között váltakoztak és ha ennek az okait kutatom, kénytelen vagyok megvallani, hogy azok nem annyira a szén és nyersanyag hiányában, mint inkább az egyéni munkakedv nagymérvű hanyatlásában keresendők. A kapitalista rendszer idejében, ha egy munkás nem dolgozott eleget, azt egyszerűen elküldték. Mi lemondottunk az ilyen fajta durva fegyelmezésről; ma egy másik világfelfogás van kialakulóban, de ez, sajnos, csak lassan tud gyökeret verni. Mikor fogják megérteni a proletárok, hogy kitartó munka nélkül a saját szükségleteiket sem lesznek képesek kitermelni? Addig is azonban, míg ennek tudatára ébrednek, kénytelenek leszünk hanyag munka esetén bérlevonásokat eszközölni.” A bolsevizmus utolsó napjaiban a termelés már annyira süllyedt, hogy megjavítására a munkásokat sem fizették többé óra- vagy napszámra, hanem darabszámra, vagyis a tényleg elvégzett munka után. Ez a régi módszernek de facto újból visszaállítását jelentette.

A pénzügyek terén ugyancsak ilyen formán; alakult a helyzet. A bankokban lévő pénz és értékpapírok lefoglalása, valamint az üzletekben lévő készletek eladása és az egyházi birtokok jövedelmeinek elkobzása egy időre megtöltötték az államháztartás pénztárát. A beszedett pénz azonban hamarosan ráment a rengeteg munkabérek kifizetésére, melyek egyik napról a másikra csodálatos módon felszaporodtak. (Az ily fajta rendszerekkel ugyanis az a fátum is jár, hogy alkotóik lépten-nyomon hangoztatják ugyan a munkásság lelkiismeretességét, de mégis ennek fejlesztésére százával kell a felügyelőket szerződtetniök, kik azután rövidesen a régi polgárságnál sokkal jobban privilegizált osztállyá növik ki magukat.) A beszedett összegek egy részét a kommunista propaganda szervezésére kellett fordítani. Sok pénz ment Ausztriába, Romániába, Csehszlovákiába és Németországba. A hamburgi és müncheni lázadókat is Kun Béla pénzelte. Vegyük még ezekhez azt a sok lopást, sikkasztást és azon rengeteg értéket, melyet a nép előrelátó apostolai jövőjük biztosítása érdekében Zürichben és Genfben elhelyeztek. Alig két hónappal a proletárdiktatúra kikiáltása után megtörtént az a komikus dolog, hogy a szovjet népbiztosok felszólították ugyanazon burzsujokat, kiket azelőtt parazitáknak és kizsákmányolóknak neveztek, hogy helyezzék el aranyukat és az esetleg még birtokukban lévő más értékeket a szovjetkormány bankjaiba, hol azok nyolc százalékot, vagyis kétszer annyit fognak kamatozni, mint a régi időkben!

Ebben a rendkívüli pénzzavarban a szovjetkormány természetesen hamar rájött az új pénz kibocsátásának a gondolatára. De az Osztrák-Magyar Bank pénznyomó gépei és mintái Bécsben lévén, kénytelenek voltak akármelyik nyomdában közönséges papirosra egy hirtelen tervezett mintát nyomatni. Ezek a „fehérhasú bankók”; (mint ahogyan őket a kék pénztől való megkülönböztetésül elnevezték) hivatalos fizetési eszközül szolgáltak és a legszigorúbb büntetések kilátásba helyezésével mindenki köteles volt ilyenek fejében a kék bankókat beszolgáltatni. A népbiztosok ugyanis azt remélték, hogy így majd sikerül az állampénztárt újból jó pénzzel megtölteni, mert csak a kék pénznek volt a külföldön még némi értéke. A szovjetkormány azonban hiába fogadkozott, hogy az új pénz fedezetéül nem egy hitvány érckészlet, hanem az egész nemzet termelő ereje szolgál; nem ugrott be neki senki, mert mindenki tisztán látta, milyen lábon áll a szovjet szervező képessége. Mindenki bezárta erszényét.

A szellemi munkásságot még a legegyénibb megnyilvánulásaiban is, milyenek az irodalom és művészet, alávetették a szocializálás törvényeinek. Az állam mindennemű szellemi munka fölött ellenőrzést gyakorolt, az írók közül hathónaponként újraválasztandó cenzorok segítségével. A szovjetek külön megbízottai azonban még ezeket a cenzorokat is ellenőrizték, mert, „az közismert tény - mondotta a szépművészetek népbiztosa -, hogy a sikereket elért írók csakhamar konzervatívokká szoktak válni”. A szellemi alkotásokat két csoportra osztották. Az első csoportba a propagandacélokat szolgáló munkák tartoztak. Ezeket a szovjetkormány elfogadás után kinyomatta és széles körben terjesztette. A második csoportba tartoztak az olyan művek, melyek pusztán csak az olvasóközönség szórakoztatását célozták. Az első csoport szerzői azt a maximum-fizetést kapták, mely a specialista munkásoknak járt. A második csoport szerzői pedig, kik csak tetszeni akartak, saját költségükre megkockáztathatták műveik kiadását. Sikertelenség esetén semmi kártérítést nem kaptak, de ha könyveik nagy számban keltek el, ezek árát semmi esetre sem volt szabad a szovjetkormány legdrágább propaganda-könyveinél magasabbra szabni. E rendeletre azért volt szükség, - mondották a moralisták - hogy meggátoltassék a merkantil irodalom túltengése.

A valóságban azonban a dolgok egészen másként festettek. Először is a jóbarátok csoportja alakult meg, kik a népbiztosok meghittjei lévén, havonta tetemes összegeket zsebeltek be, minden ellenszolgáltatás nélkül, mert hát az igazi tehetségeket csak nem lehetett pénzzel munkára szorítani. Azután következett azoknak a csoportja, kik az állam rendeletére írtak munkákat. Ezek, mivelhogy dolgoztak, már valamivel kevesebbet is kaptak. Végül az utolsó csoportba az igazi művészek tartoztak, (Magyarország legjobbjai), kik persze nem igen lelkesedtek az új eszmékért: Ezek minimális bért kaptak, ezt is azonban olyan kikötés mellett, hogy ne írjanak és ne fessenek semmit!

A színházak, mozik, nyilvános mulatóhelyek ingyenesek lettek, a bebocsátáshoz csak a szakszervezeti jegyet kellett felmutatni. Egy szakbizottság állapította meg a műsort és az előadások befejeztével egy hivatalos szónok dicsőítette az új rendszer áldásait. Mivel azonban ez utóbbi részre senki sem volt kíváncsi, később valamelyik felvonásközbe tették át.

Az egyetemről a keresztény tanárok legnagyobb részét kiutasították; helyükbe fiatal zsidógyerekeket ültettek, kik közül sokan alighogy levizsgáztak. A jogi és theológiai kart, mint feleslegeseket, megszüntették. A vizsgákat is eltörölték, mert ezeken egy a modern szellemmel össze nem egyeztethető egyenlőtlenség jutott kifejezésre. A gimnáziumokban és elemi iskolákban a tanároknak és tanítóknak egy négyhetes kurzust kellett végighallgatniok, melyen a bolseviki oktatás alapelveit sajátították el. Az oktató elvtársak (így nevezték a tanárokat) csak e kurzus elvégzése után léphettek újból pályájukra. Minden iskolában egy tíz tagból álló tanulódirektórium ellenőrizte a kommunista elvek megtartását; szükség esetén a tanügyek népbiztosánál elmozdításokat is eszközölhetett ki; vagy pedig az ifjúságot megmételyező tanerők ellen feljelentéseket tehetett a rögtönítélő bizottságnál, ha azok valami meggondolatlan kifejezésre ragadtatták el magukat. A latint és görögöt a tananyagból törölték; a Szent István Társulat klasszikus könyveit pedig sutba dobták. Hittanról természetesen szó sem volt többé, és mivel egy divatos teória a családi boldogság hiányának az okát a fiatalság nemi tudatlanságának tudta be, elhatározták, hogy mind a leányokat, mind a fiúkat beható egészségtani oktatásokban kell részesíteni. Az ilyen előadások, melyeket vagy valamelyik kórházban, vagy pedig az úgynevezett plasztikai művészetek múzeumában, vagy mozikban tartottak meg, rendszerint botrányos jelenetek színhelyévé váltak.

Hivatalosan azonban a bolsevizmus a teljes vallás- és erkölcsszabadság elvének alapján állott. A szovjetköztársaság zsidó vezetői nem kívánták, hogy őket keresztényüldözéssel vádolják. Ez persze inkább óvatosság volt náluk, mint meggyőződés, mert tudták, hogy Magyarországon katolikus, kálvinista és lutheránus egyaránt ragaszkodik a hitéhez. Kunfi közoktatásügyi népbiztos kiáltványban igyekezett megnyugtatnia megrökönyödött közvéleményt. „A tanácsköztársaság - úgymond - mindenkinek meghagyja a teljes vallásszabadságot; nem igaz, hogy szándékunkban állna a templomokat mozikká, színházakká vagy mulatóhelyekké átalakítani. A házasság és a családi élet alapjait sem fogjuk megdönteni. A szovjetek sohasem gondoltak az asszonyok kommunizálására.” A plébánosok, tiszteletesek és rabbik kötelesek voltak ígéreteket nyilvánosan felolvasni. Ez a tény felette jellemző az akkor uralkodó közhangulatra, mely Magyarországon mindenkivel elhitette, hogy a bolsevizmusnak más célja nincs, mint rombolni, zúzni és elpusztítani mindent, ami a régi meggyökeresedett keresztény erkölcsökön és világnézeten alapul.

Néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy Budapesten teljesen felborítsák a századok által felépített régi jogrendet. Hisz a rombolók nem érezhettek semmi szánalmat vagy. rokonszenvet egy olyan világ iránt, melyhez semmiféle szellemi kapcsolat nem fűzte őket. A Duna partján egy új Jeruzsálem keletkezett, mely Marx Károly zsidó agyvelejének szülöttje és nagyon régi gondolatok alapján zsidó kezek építkezése volt. Sok, sok század óta minden pusztuláson keresztül kísértette Izrael szellemét egy ideális város messiási álma, melyben se gazdag, se szegény és melyben teljes az igazság és egyenlőség. Régi álmoktól poros ghettóikban a galíciai vadzsidók holdvilágos estéken még ma is konokul lesik az éj sötétjében azt a bizonyos fényt, mely a Messiás érkezésének jelzésére van hivatva. Trotzkij, Kun Béla és társaik szintén csak a régi álmoknak akartak életet adni. Ők azonban, megunva az örökös várakozást, hátat fordítottak az Égnek és a földön igyekeztek megvalósítani a teljes boldogságot.. A tapasztalat sajnosan bebizonyította, hogy a régi prófétáknak volt igazuk, mikor a tökéletes boldogságot a végtelen űr bizonytalanságába helyezték.

Előző Tartalomjegyzék Következő
</BODY> </HTML>