Fiala Ferenc:

 

 

A VÖRÖS KALAPÁCS

 

(A magyarországi szociáldemokrata párt ötvenéves jubileumára)

 

 

E L Ő S Z Ó

 

A magyarországi szociáldemokrata párt a múlt esztendőben - 1941-ben - adta ki „Fél évszázad” című munkáját. A könyv alcíme „A szociáldemokrata mozgalom ötven esztendeje Magyar­országon, 1890 decemberétől napjainkig”. A beszámoló jelleggel bíró tanulmányt Buchinger Manó és dr. Révész Mihály írta. A kiadó - a szociáldemokrata párt - az előszóban többek között a következőket mondja: „A pártvezetőség hatalmas kö­tetben akarta megörökíteni a magyar munkásság félszázadon át folytatott küzdelmeit. Félszázados múltunkról, történel­münkről szóló kötet megírására a pártvezetőség Buchinger Manó és dr. Révész Mihály elvtársakat kérte fel. Feladatuk nagyon nehéz volt, mert vannak akadályok, amelyeket az adott viszonyok között nem lehet sem elhárítani, sem leküzdeni”.

A szociáldemokrata mozgalom félszázados jubileumára íródott könyvből valóban sok minden olyan dolog kimaradt, amely szorosan hozzátartozik ahhoz a képhez, amelyet a magyarországi szociáldemokrata párt festett - önmagáról. A kiadó előszava végén a cenzúrára hivatkozik és ezzel azt a látszatot akarja kelteni, mintha csakis a cenzúra volna az oka annak, hogy a fél évszázados beszámoló úgy készült el - aho­gyan elkészült. Ennek a könyvnek a célja, hogy pótolja azo­kat a sorokat is, amelyeit a fent nevezett könyvből kimarad­tak. Mert azok ismerete nélkül nem lehet teljes a magyarországi szociáldemokrata párt fél évszázados történelmének képe, illetve - annak megismerése.

Ezt a könyvet nem a politikai ellenszenv, még kevésbé a gyűlölet, hanem egyedül: az utolsó nyolcvan esztendő ma­gyar történelmében nagy szereget játszó párt - a szociáldemokrata párt törtértelmének őszinte és igaz ismerete diktálta.

Mert így dolgozott Magyarországon a „magyarországi” szo­ciáldemokrata párt...

 

A SZERZŐ.

 

 

 

1848-tól 1867-ig

 

Az első magyarországi munkásmozgalmak kora

 

 

Az utóbbi évek során félokos polgárok gyakran megálla­pították, - s anélkül, hogy bármit is tettek volna ebben az irányban - számtalanszor leszögezték az európai marxizmus válságát. Erről írni és beszélni tegnap épp oly divat volt, mint ma és holnap bizonyára ugyanolyan divat lesz, mint tegnap volt, A munkásság - mindezen világpolgári okoskodás ellenére - nem került válságba, csak a fejlődés útjára lépett az európai munkásság és ezzel kapcsolatban a magyar munkásság is. A fejlődés pedig sohasem kerülhet hullámvölgybe. Néha bizo­nyos erők megpróbálhatják megállítani a dolgok egészséges haladását, pillanatokra beborulhat az égbolt, de az élet a fej­lődés örök ritmusa, s minden borúra derű következik. Ha tehát akadnak, akik mégis úgy gondolják, hogy a magyar munkásság mozgalmára az évek során ráülepedett a felejtés gránitkő­ hamuja, akkor ezek vagy vakok, vagy rosszindulatú roman­tikusok.

Válság nincs! Mély, a lényeget átalakító válságról nem beszélhetünk, de magunk is elismerjük, hogy a mozgalmak éle­tében néha elkövetkezik a minden történelmi mozgalmakra kö­telező történelmi hullámelmélet egy-egy periódusa. Mozgal­makat sohasem szabad összetéveszteni a mozgalom vezetőré­tegével. S ha ez nálunk néhanapján megtörtént, ez végzetes tévedés volt azok részéről, akik úgy gondolták, hogy ismerik a magyar munkás-mozgalmak történetét és kezükbe tartják an­nak irányítását. Sajnos, sokan vannak nálunk olyanok, akik abban a hitben élnek, hogy értik a törvény előidézte változásokat, hogy ismerik az egyes pártok, vagy mozgalmak keretében dúló harcokat, elégedetlenségeket, személyi, vagy elvi vitá­kat és mindazon dolgokat, amelyek szorosan hozzátartoznak egy mozgalom életéhez.

Az ilyenek nem irányítói, hanem csak rosszul látó figyelői az eseményeknek.

A magyarországi munkásmozgalmak újkori történelme nem ma, nem tegnap, hanem kereken száz esztendővel ezelőtt in­dult el. Hosszú évtizedeken keresztül azt hittük, hogy a ma­gyar ipari és agrár-munkásság sorsa szorosan összekapcsoló­dott a „magyarországi” szociáldemokrata párt mozgalmával, illetve a szociáldemokrata párt vezetősége által kialakított tör­ténelemmel. Ez tévedés. Aki benne él a dolgokban, aki nemi kívül­ről, hanem belülről nézi az események kavargását, az könnyen ad választ minden miértre és mikéntre. Kétségtelen, hogy öt évtizeden keresztül a magyarországi szociáldemokrata pártnak irányító szerep jutott, a magyar munkásság életének irányítá­sában. De ez csupán azért következhetett be, mert abban az időben, mikor egész Európa - és így Magyarország is az ipa­rosodás terére lépett, akkor nálunk az élet - a nagy nyugati államokkal ellentétben - az elveszett forradalom bódulatában révedezett, s a nemzet akkori vezetői igen távol állottak nem­csak a szociális eszméktől, hanem a városokban tömörült ipari munkássággal való törődésnek még a gondolatától is,

A szűkebb értelemben vett magyar munkásmozgalmak tör­ténete nem a kilencszázas évek elején, hanem már jóval előbb - mondhatnók az első Magyarországon gyártott, vagy Magyar­országra hozott gőzgép üzembe helyezésekor kezdődött, Ekkor nyugaton - főként Angliában, a birkózás már a vége felé köze­ledett -, nálunk ellenben még csak meg sem kezdődött. Nyuga­ton a liberalizmus - a gazdasági liberalizmus - nagyjából már befejezte a feudalizmussal vívott pörét; nálunk nagy vívmány volt, hogy az országgyűlés a latin helyett a magyar nyelvet kezdte használni. A XIX.-ik század első öt évtizedének politikai küzdelme Kossuth és Széchenyi között folyt le. Kettőjük vitája töltötte meg a magyar politikát és a magyar történelemnek ez a két óriása határozta meg a magyarság útját és sorsát. A történelem Széchenyi Istvánt igazolta, aki két évtizeden át tartó küzdelmet vívott Kossuth Lajossal, s amely harcban - sokáig legalább is így látszott - nemcsak Kossuth Lajos, de Széchenyi István is elbukott. Sohasem tudtak felmelegedni egymás iránt, s a néha már veszedelmessé váló ellentéteket Deák Ferenc, a higgadt gondolkozású zalai követ enyhítette. Az ország poli­tikáját irányító konzervatív rendiség előtt azonban nemcsak Kossuth Lajos, hanem Széchenyi István is forradalmárnak szá­mított, s ennek a rendiségnek a maradisága és reformellenes törekvése majdnem félévszázadra vetette vissza a fejlődés me­netét. Ebben az időben írta Deák Antal (Deák Ferenc bátyja) a következőket: „Nem vagyok vénember, de közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő éppen olyan hóbortos, mint ti vagytok”. Így írt Deák Ferenc bátyja, mikor a pozsonyi diétán szóba került a jobbágyok felszabadításának gondolata, amit ő, a haladó politikus, igen veszedelmesnek tar­tott. Nem nehéz elképzelni, hogyan és miként gondolkozott ebben az időben a magyar nemesség zöme. Az emberi szabad­ságot és ez emberi jogokat csak a nemesség szűkebb társa­dalmára vonatkoztatták és úgy gondolták, eleget tesznek a koreszmének, ha magyarul beszélnek az országgyűlésen, ha javí­tanak a városi polgárság sorsán, s ha a parasztot meghagyják évszázados életviszonyai között.

A fejlődő és szaporodó ipari munkásságról pedig még csak szó sem esett.

Ma szinte elképzelhetetlen, hogy micsoda hittel és kitar­tással kellett rendelkezniök azoknak, akik mindezek ellenére is harcoltak a jobbágyság felszabadításáért és egyáltalán észre­vették a városok munkásait. A haladás csúcspontját ekkor még csak a parasztság sorsával való foglalkozás jelentette. De még ez elé a kérdés elé is nehéz és súlyos akadályok tornyosultak. Sokan voltak, akik érezték az idők változását, de még többen. voltalt, akik saját uralmukat féltették ettől a változástól, s mindent elkövettek, hogy az európai koreszme Dévénynél ne jusson be az, országba. Wlassich Gyula mondja Deák Ferenc­ről írott könyvében:

„Deák jól tudta, hogy az urbárium hosszabb ideig tartha­tatlan. Tudta, hogy az európai eszmék diadalának el kell kö­vetkeznie. Deák a célban egyetértett Széchenyivel, amennyiben ő is világosan látta, hogy az alkotmány reformra szorult, s hogy az ország jövője főleg közgazdasági kérdés”. Minő téves és furcsa megállapítás ez azzal a mai nemzetiszocialista megálla­pítással szemben, amely az országok és fajták jövőjét a széles néprétegek boldogulásával hozza kapcsolatba. Ők, az akkori ősliberálisok - híven a koreszméhez, a magyar fajta felemel­kedésének a problémáját tisztára materiális alapon akarták megvalósítani. Más volt Széchenyi liberalizmusa, aki bejárván Európát, látta, hogy a gazdag országok fiai könnyebben megbírkóznak esetleges veszedelmekkel, mint azok, akik Európa perifériáján elhanyagoltan, szegénységgel és nyomorúsággal küszködnek. A gazdasági kérdés talán az ő munkáiban találko­zott először Magyarországon a faji kérdéssel.

Sokan nem ismerik Deák Ferencet, hiszen a liberalizmus törtételemhamisítói az ő személyét és munkáját is átretusál­ták. Pedig Deák Ferenc gerincet és az egyenességet jelentette a magyar politikában. Számtalanszor szót emelt a gerinctelen­ség és a megalkuvás ellen. Tiltakozott a hatalom túlkapásai ellen és a becsületesség politikáját hirdette. „Ha fel nem szólal a nemzet - mondotta egyízben - midőn a hatalom átlépte a törvények határát, ki fogja figyelmeztetni a kormányt elkövetett hibájára, s ki fogja rábírni, hogy a törvények ösvényére ismét visszatérjen? Sértett törvények mellett komoly bölcse­sséggel felszólalni, több tiszteletet mutat a fejedelem iránt is, mint a gyáva hallgatás, mert amaz férfias bizalom, ez pedig kétkedés a fejedelem igazságosságában. Azon nemzet, amely törvényeinek, polgárjogainak sérelmét gyáván, hallgatva tűri, gyáván hagyná el fejedelmét is a veszély óráiban. A gyáva népnek fejedelme se örüljön, mert félelem és bizalom, hűség és gyávaság egy népben, együtt sohasem létezik”.

Nagyszerű szavak, időtállóak, mint az acél és - örök­érvényűek.­

Ma még eldöntetlen a kérdés, hogy 1848 forradalma valóban a magyar nép forradalma volt-e, vagy pedig a magyar nemesség utolsó felkelését jelentette-e, egy gyenge uralkodó erős kamarillája ellen. Tény, hogy sem a negyvennyolcas, sem a negyvenkilences törvények nem oldották meg a már akkor égetően jelentkező magyar földkérdést és nem rendelkeztek, illetve intézkedtek az akkor már nyugtalankodó ipari mun­kásság életsorsát illetően. Történelmi valóság, hogyha az 1848-­49-es kormány nem kerül szembe Ausztriával és a márciusi for­radalom nem ütközik össze az akkori monarchia hatalmasságaival, akkor Kossuthéknak a magyar parasztság felkelésével kel­let volna számolniok, mert nem teljesítették a hatalom átvétele előtti ígéreteket. Nem vádoljuk a szociális érzék hiányával ezt a kort, melynek kormánya alig pár hónapi uralom után szembe került Ausztriával és fegyveresen volt kénytelen megvédeni a kivívott - alkotmányjogokat. Kétségtelen, hogy a legtisztábban látó magyarnak, - Széchenyi Istvánnak ­személye is gátolta a Battyhány kormányt a forradalmi re­formok gyors meghozatalában, de bizonyos az is, hogy ak­kor abban az időben - a magyar parasztság nem teljesít­hette volna azokat a feladatokat, amelyek nélkül nincs földreform és nincs földbirtokpolitikai fejlődés. A má­sik tehertétel - az úgynevezett nemzetiségi kérdés volt. A lelke mélyén soviniszta Kossuth a zsidóságnak tett engedményei ellenére - sem volt hajlandó elismerni a ma­gyarországi nemzetiségek jogait és erőszakkal próbálta féken ­tartani az akkor már ébredező szlávságot és az oláh vajdaság­ból idevándorolt és a román vezetők által felizgatott erdélyi oláhságot. Kossuth Lajos nem számolt a nemzetiségekkel, sem­misnek tekintette követeléseiket, nem mérlegelte az általuk kép­viselt erőt és később maga is belátta, hogy annakidején, a ha­talom birtokában nem érezte át ennek a kérdésnek jelentőségét, s emigrációjának első esztendejében legfontosabb feladatának tekintette a magyarországi kisebbségi kérdés megoldását célzó tervezet kidolgozását. Még a törökországi Khiutiában elkészí­tette az úgynevezett Duna-konföderációs tervezetét, de ez a tervezet már nem tehette jóvá a negyvennyolcas politika kisebb­ségi hibáit. Így hát az alig másfél esztendeig tartó 48-as forradalom társadalmi téren úgyszólván semmi lényeges változást nem hozott. A jobbágy felszabadítás, bár papíron megtörtént, - de a parasztság helyzetén semmi sem változtatott. A földkérdés lekerült a napirendről, s földesuraink - ha akarták, el­ismerték a jobbágyok szabad költözködés-jogát, de általában nem hajtottak fejet a negyvennyolcas törvények előtt. Ebben az időben indultak el az első magyar parasztrajok Amerika felé, s ebben az időben szaporodtak meg a Romániából Magyarország felé vonuló oláh paraszt tömegek, hogy pótolják a magyar parasztság kivándorlása által keletkezett munkáshiányt.

Ebben az időben a magyar középosztályról nem beszélhe­tünk, mert lényegileg nem is létezett. Pest-Budán a németség, Erdély városaiban a szászság vezetett, s a magyarságnak az a része, amely érezte a pusztulás előszelét, valójában csak Gyulai Pál és Tompa Mihály verseiben kereshetett vigasztalást. 48 után elveszett az ország függetlensége, s a Bach-korszak Bach-­huszárai a temető csendjét valósították meg az országban. Ugyanekkor megindult a zsidóság bevándorlása is és nem volt politikus, aki észrevette volna a közelgő veszedelmet. 1848-tól 67-ig majdnem két évtized telt el, s ha ismerjük a kiegyezés előtti és a kiegyezés utáni állapotokat, nem igen tudjuk eldön­teni, hogy melyik korszak ártolt többet az országnak: az 1848-­tól 67-ig, avagy 67-től a világháború kitöréséig tartó évtizedek? A világosi fegyverletételtől 1867-ig lefolyt idő főként a nagy bécsi zsidókézben lévő bankárházaknak kedvezett. Ők építették a vasutakat, az országutakat, az ő kezükben volt a hajózás és szinte egyedáruságot gyakoroltak a magyar föld terményei fölött. A magyar társadalomnak az a része pedig, amely alkalmas lett volna az ország vezetésére, külföldi emigrációba kény­szerült, az itthon maradottak pedig fejet hajtottak az idegen ha­talomnak. Ez volt a csendes ellenállás pora. A magyar nyelv, a magyar betű elvesztette azt a szerepét, amelyre a pozsonyi diéta fiataljai emelték, a centura Damokles kardként lebegeti a magyar költők és írók felett és a legjobbjaitól megfosztott nemesi középosztály folytatta azt a könnyelmű vidéki életet, amelyet 48 előtt abbahagyott.

1849-től 67-ig 18 hosszú esztendőn át a sírok csöndje borult az országra. Nyugat-Európában mérföldes léptekkel haladt a koreszme, az államok óriási változásokon mentek keresztül, megkezdődött az egészséges iparosítás, új középosztály, új társadalmi rétegek alakultak, nálunk pedig az eldugott vidéki kúriákban a Kossuth-nóta mellett sírtak az emberek, a bécsi kormány pedig gondoskodott arról, hogy a liberalizmusnak az akkori koreszmének csak a tehertétele, illetve annak csak csö­kevényei jussanak el Magyarországra. A szegedi tanyákon ismét kivirított a betyárélet, Jókai Mór szép meséket írt a magyarságról és annyira belemerültünk a mesékbe, hogy észre sem vet­tük, hogy a 18 esztendőt - átaludtuk. Mikor azután elérkezett 1867, s Széchenyi szellemében kellett volna folytatnunk mun­kánkat, akkor nem ezt tettük, hanem két kézzel vetettük ma­gunkat az akkor már vénülő, s hozzárak csak eltorzítva érkező liberalizmus karjai közé.

Húsz kerek esztendővel maradtunk el Európa mögött. Két évtizeden keresztül lezárták határainkat és katonapo­litikai vonatkozásban hasonlítottunk a nagy birodalmak azon peremállamaihoz, amelynek egyetlen célja az anyaország szí­vének megvédése. Csak annyi utat és vasutat építettünk, amen­nyi elegendő volt ahhoz, hogy a magyar búzát és a magyar marhát zsidó és cigány-kupecek az örökös tartományok fővárosába, Bécsbe szállítsák. A magyar könyvek Németországban jelentek meg, a magyar emigráció pedig már egymással meghasonulva, szétszóródott a világ négy tája felé. Akik pedig elun­ták a számkivetés nyomorúságát, azok fejet hajtottak, hűségesküt tettek és hazatértek. Kossuth Lajos Amerikában és Olaszországiban, Andrássy Gyula Párisban, a többiek pedig Amerikában és Dél-Amerikában kovácsolták a jövő terveit. Ebben az időben. csalódtunk először az európai közösségi gondolatban és először kellett kiábrándulnunk a népek közötti egyenlőség végzete: rögeszméjéből. A magyar emigráció munkáját sem Párisban, sem Londonban nem koronázta siker. Igaz, hogy az angol Palmerston szívélyesen elbeszélgetett Pulszky Ferencékkel, de komoly beavatkozást a magyar emigrációnak sohasem sikerült kicsikarnia a nyugati hatalmaktól. Párisban a Char­torisky lengyel herceg vezetése alatt működő közép-európai emigráns kisebbség csúful cserbenhagyta a magyar követelé­seket, sőt ebben az időben osztották fel először Magyarorszá­got maguk között a közép-európai kisebbségek, mégpedig - len­gyel kezdeményezésre.

1867 azután meghozta a kiegyezést. Az ország felléleg­zett, s nem tudta, hogy a kiegyezés - minden gazdasági fellen­dülés ellenére is - csak folytatása lesz annak a két évtizednek, amely 48 óta eltelt. Hamisan és másképpen értelmezték ebben a korban a szabadságot, mint ahogyan azt a magyarság érdeke megkövetelte volna. Nyakló nélkül osztogattuk a jogokat, tel­jes gazdasági mozgásszabadságot adtunk úgy a bevándorolt zsidóknak, mint a külföldi tőkeérdekeltségeknek, s a magyar „felépítésbe” beleölt idegen pénz százszoros kamatot hozott. Parasztságunk már faragta a vándorbotot, középosztályunk, ­illetve közép nemességünk - gyönge volt és szavának semmi súlya nem volt, főnemességünk pedig saját birtokainak védel­mét nézte. A magyar munkásság ebben az időben került elő­ször kapcsolatba a nemzetközi marxizmussal és ekkor szívta magába azokat az eszméket, amelyek végeredményben 1919 március 21-én jutottak politikai kifejezésre.

Tovább vagy Tartalom

vagy vissza az

"ELOSZTÓ - TARTALOMHOZ" </BODY> </HTML>